Lélek-kapcsolat

 

Ezen az oldalon kapcsolódásaimba tekinthetsz be.

Olyan kapcsolódásaimba, amely lélek és lélek között jönnek létre. Az irodalom terén ezek a kapcsolódások szöveges formát kapnak. Ilyenek például a parafrázisok, ahol egy másik ember leírt gondolatai inspirálnak és ebből az inspirációból egy másik írás születik. Ugyanez fordítva is létrejöhet, amikor az én írásaim késztetnek valakit írásra.

Egy másik kapcsolat, ha az ember valakiről megemlékezik, róla, vagy neki ír, szövegét neki, vagy az emlékének ajánlja.

A harmadik ilyen terület az együtt írás, amikor bár beazonosíthatóak az alkotótárs sorai, szavai, mégis a létrejött mű közös.

Egy további terület az irodalmi levelezés, amely napjainkra már cseteléssé, kommenteléssé alakult. Van ennek hátránya, hiszen az azonnali reakció kicsit levesz az értékéből. Nincs túl sok idő a véleményt csiszolgatni, javítgatni, mint egy levél esetén. Ezenkívül, ha a kommentelés nem privát folyik, okvetlenül beleszólnak mások is, ami nem mindig használ a dolognak.

A következő lehetőség, ha felkérik az embert egy szöveg megírására egy élő személlyel, tárggyal, eseménnyel kapcsolatban. Köszöntő szöveg, beszéd, egy könyv laudációja, előszava, és "kénytelen" rákapcsolódni akár egy idegen ember lelkére is.

Végül ide tartoznak azok az írások is, amelyeket egy más műfajban alkotó műve inspirál, például, egy festő, egy fotóművész képi megfogalmazása, egy zeneszerző dallamai, egy szobrász háromdimenziós megnyílvánulása.

Az oldal tematikájához tartozik a műfordítás is, hiszen ott is létrejön a lélekkapcslat, és valamilyen szinten minden műfordítás egyben parafrázis is, de ezen szövegeimet külön oldalon publikálom, ahogy azt már az előző honlapon megszokhattátok.

Összefoglalva ezen a merőben új koncepciójú oldalon más szemszögből láthatsz néhány régi és reményeim szerint sok-sok új szöveget.

 

 

A kapcsolódó lelkek:

Radnai István

költő

Juhász László

földmérő

Zelk Zoltán

Költő

Patyi Sándor
Zenész, zeneszerző-szövegíró, fotós

László-Kovács Gyula

Nagy Lajos-díjas, Gábor Andor Írói Jutalomdíjas író, költő

Fabó Kinga

Költő, műfordító, esszéista, nyelvész, a Szépírók Társaságának tagja

Szepsy István

Les Seigneurs du Vin díjas borász

Kéthely Nagy Sándor

Geodéta, építő mérnök, környzet védő, békamentő, költő, novellista,

pantomim művész és amatör színjátszó, kalandor és életművész

 

 

---

Radnai Istvánnak

Alkotás (Radnai istvánnak)

Dac remény és szellem (Radnai István verse Nagy Istvánnak)

Juhász Lászlónak

A geodéta szíve (földmérő himnusz)

Zelk Zoltánnak

7 parafrázis Zelk Zoltán verseire

Patyi Sándornak

Az amulett (esszé)

Az amulett (novella)

László-Kovács Gyulának

Két haiku /parafrázisok a facebookon publikált két háromsorosra/

Válasz /egy facebook posztban kódolt dilemmára/

 

Fabó Kingának

Pókfül /parafrázis A fül című versre/

A régi tükör /parafrázis a Tükörkép című versre/

Szabad vers Fabó Kinga után

Sylvia Plath esszé

 

Szepsy Istvánnak és a Tatai Zsigmond Király Borlovagrend Nagytanácsának

Oklevél - vers

 

Kéthely Nagy Sándornak

Bevezető a GEO RÁDIÓ című kötetéhez

Emily Dickinson - A könyv (műfordítás)

 

---

Radnai István

 

Költők közt előfordul, hogy versben kommunikálnak. Radnai István költővel már több alkalommal is összetalálkoztunk az irodalomban. Egyszer parafrázist írt egy versemhez, majd egy rövid versikét egy közös koccintás után. Hát én következtem és megírtam az Alkotás című versem, amit neki ajánlottam. Erre válaszul kaptam a Dac remény és szellem címú poémát. Ezen irodalmi kapcsolatból szerepel most itt az utolsó két említett vers.

 

Alkotás

/Radnai Istvánnak/

 

Ezer és ezer láb pottyant papírra,

s kövér hasak gurultak melléjük.

Lassan betűkké egyesültek.

Te nemzetted őket évtizedek alatt

és mint gondos szülő

terelgetted zabolátlan halmazaikat.

Karmesteri pálcád egyetlen intésére

litteráid ütemekbe rendeződtek

és megmászták a kottalétrát.

Akkor nem tettél mást,

mint lehunyt szemekkel,

megemelt kezekkel vártad,

hogy megszólaljanak

a szimfóniák.

 

 

 

Radnai István:

 

 

 

---

Selmecbánya - hagyományöőrzők

 A geodéta szíve

A selmecbányai alma mater máig magához vonzza számos magyarországi egyetem hallgatóit és öreg diákjait, amelyek ezt az ős intézményt tartják elődjüknek, például bányászok, kohászok, geológusok, földmérők, vagy erdészek. A Ha Selmec hív Alba Régia alapítvány a székesfehérvári GEO földmerési főiskola tanárai és hallgatói alapították 1993-94-ben. Az egyesület élen jár a hagyományőrzésben. Emléksírt létesített a selmeci régi temetőben, minden évben 2 alkalommal látogatást szervez az alma mater városába és a hagyományt őrző események diáknótáiból daloskönyvet jelentetett meg.

A "Ha Selmec hív" nevében Juhász László alapító és az események egyik főszervezője azzal a kéréssel keresett meg, hogy néhány szöveg nélküli német dallamból egy megfelelőt kiválasztva írjam meg a földmérők életét, érzéseit kifejező himnuszt.

Ennek az elvárásnak megfelelően született meg ez a dalszöveg.

Remélem, hogy a szívükbe zárják, ahogyan én is születése közben, és valóban úgy használják, úgy éneklik, ahogy egy himnuszt illik: szívvel és szeretettel.

 

A geodéta szíve

 (egy középkori német dallamra)

 

A geodéta szíve úgy dobog,

Hogy zengi föld és az ég,

Ahogy a tájon reggel körbenéz,

Az-az ébredés, nem a vég

Mert lesz még hegy és lesz még völgy,

Lesz még ház, ami mérhető

A geodéta szíve úgy dobog,

Ha reggel kö-örbenéz.

 

A geodéta szeme felragyog,

Ha a műszer mérésre kész

Ahogy a tájon reggel körbenéz,

Egy szép kislányt é-észrevész

Hát jól megnézi, mert elszalad

Neki akkor semmi sem marad

A geodéta szíve úgy dobog,

Ha egy kislány szívébe vész

 

A geodéta szíve úgy dobog,

ha két kupa ö-összeér

Szent italunk habja kibugyog

hűs habja a szívünkig ér

mert a sör a testben vérré vál

a halál miránk sosem talál

A geodéta szíve úgy dobog,

ha két kupa ö-összeér

 

Ha egyszer eljön majd a vég

A geodéta bá-átran néz

Ríjon helyette föld s az ég

Ha fentről az égből lenéz

Mert ott méri majd a távokat

a szögeket s az irányokat

A geodéta szív majd úgy dobog,

Ha ott fenn a műszerbe néz.

 

©Nagy István Paphnutius, 2014

---

 

Fabó Kinga
Személyiségvázlat Sylvia Plathról
(On Sylvia Plaths Personality)
Ezt az esszét 1985-ben írtam, A határon c. kötetemben jelent meg (1987); online itt, most
olvasható először...

 

Sylvia Plath 1963. február 11-én öngyilkos lett: gázzal mérgezte meg magát. 1953
augusztusában pedig öngyilkosságot kísérelt meg, gyógyszerrel. Csak a véletlenen múlott, hogy
mégis életben maradt. Ami a két esetben közös, az szerintem az, hogy Sylvia Plath a hirtelenváratlanul
rászakadt és számára szokatlan szabadsággal nem tudott mit kezdeni: megszűnt a
külső kényszer, a tiltó mechanizmusok uralma és ezzel együtt a személyiségét összetartó erő.
Az első esetben az történt, hogy a kollégium védett, zárt világából hirtelen kikerült az „életbe”,
azaz New York számára szokatlanul, ijesztően tágas világába. Talán itt szembesült először azzal
a ténnyel, hogy végtelen sok lehetőség van, és hogy ezek közül neki kell választania. Az „élet
élése” meg a döntés mindig problémát jelentett számára, amelyet korábban a különböző iskolák
megszerveztek, megtettek helyette.
A kollégium a maga nyomasztó követelményeivel együtt mégis egy biztonságos életkeretet
jelentett, mert ott mindig pontosan és egyértelműen tudni lehetett a feladatokat, a jogokat és a
kötelezettségeket, a cselekvések következményeit. A külső nyomás, fenyegetettség, kényszer,
feladatok, kötelezettségek, követelmények – legyenek bármilyen nyomasztóak, fárasztóak vagy
terhesek – mégis a személyiséget szervező-összetartó erők. Ilyenkor ugyanis vannak érvényes
és egyértelmű szabályok, normák, ezért biztonságosan lehet mozogni.
Ez az állításom összhangban van azzal a statisztikai adatokkal alátámasztott megfigyeléssel,
hogy társadalmi vagy természeti katasztrófák, csapások idején a pszichés megbetegedések
száma csökken. És nem azért, mert ilyenkor a személynek – úgymond – nincs ideje
sajátmagával foglalkoznia, hanem azért, mert kiélezett helyzetekben mindig egyértelmű, hogy mit
kell csinálnia.
New Yorkban Sylvia Plath végtelen sok új lehetőséggel került szembe; egyszerre és túlságosan
hirtelen szabadult fel összes addig elfojtott vágya, gátlása. Ez a túl gyors és váratlan
felszabadultság-érzés aktivitását teljesen megbénította, majd tényleges cselekvésképtelenséget,
depressziót, dezorganizáltságot eredményezett. Az üvegburában olvashatjuk a következőket:
„Mikor Doreen elment, elgondolkoztam, miért van, hogy már nem vagyok képes végigcsinálni,
amit tennem kellene. Ettől elszomorodtam, elfáradtam. Majd azt kérdeztem magamtól, miért nem
vagyok képes legalább arra, hogy fejest ugorjak abba, amit nem szabadna tennem, úgy, mint
például Doreen, és ettől még szomorúbb és még fáradtabb lettem.”
Ugyanez a reakció sok más betegen is megfigyelhető: ha valakinek összes gátlása túl gyorsan és
váratlanul szűnik meg, ha a hosszú ideig elfojtott vágyak, késztetések egyszerre és hirtelen
szabadulnak fel, az mindig káoszt, dezorganizáltságot, pánikot eredményez. Hasonló a hatása,
illetve a következménye annak is, ha valaki váratlanul kap cselekvési teret, lehetőséget addig
parlagon tartott, mesterségesen elfojtott képességei számára.
Sylvia Plath személyiségét alapvetően két ilyen gátló-tiltó-elfojtó mechanizmus határozta meg és
fogta össze. Az egyik a perfekcionizmus vágya, vagyis a külső, kívülről kapott feladatoknak és a
belső igényeknek való megfelelés görcsös kényszere. Egyszerre akart eleget tenni költői,
tudományos és társadalmi, „női” kötelezettségeinek, ambícióinak. „Még a gondolatát is gyűlölöm
annak, hogy középszerű legyek…” – írja anyjának 1950. október 31-én. „Talán a legnehezebb
dolog, amit az életben el kell fogadnom, hogy nem vagyok mindenben »tökéletes«…” – írja
mentorának, Mrs. Proutynak 1955. december 13-án.
A másik a szexualitás. Naplójából tudjuk, milyen erős szexuális késztetésérzései voltak,
amelyeknek természetes kiélését – puritán neveltetése, környezete és neme miatt –
lehetetlennek érezte. A szexualitáshoz egyébként is ambivalens módon viszonyult.
Szexuális viselkedése szélsőséges. Öngyilkossági kísérlete előtt általában is visszahúzódó,
félénk. Szüzességét viszont „koloncnak” érzi, amelytől minél előbb meg akar szabadulni. A
defloráció pedig – úgy látszik – egy életre szóló traumatikus élmény volt számára. Ezt nemcsak
Az üvegbura című regényéből tudjuk, hanem 1959-ben készített naplójegyzeteiből is, ahol a
deflorációt legnyomasztóbb élményei, problémái között említi. (A többi: az öngyilkosság; Ted
Hughes lánytestvére: Olwyn Hughes, akire nagyon féltékeny volt, időnként természetellenes
kapcsolattal vádolta a testvéreket; az, hogy nem megy az írás; az, hogy nincs megfelelő
társadalmi élete és ezt nem is bánja; hogy nincsenek gyerekei.)
Öngyilkossági kísérlete után viszont a korábbiak tökéletes ellentéteként promiszkuitásos
életmódot folytat. Valószínűleg orvosi tanácsra teljesen megváltozik: haját szőkére festeti;
általában is egy vállalkozóbb, merészebb személyiséget próbál ki, ahogy anyja kommentálja a
változást. Szintén anyja írja, hogy nemcsak 1953, hanem 1954 nyara is igen viharos volt. Sylvia
viselkedése ekkor teljesen kiszámíthatatlanná vált (vagy csak anyja érezte így?): hol túlságosan
közlékeny és bizalmas volt, hol pedig ezt megbánva, teljesen zárkózott. A szeretetet cinikusan
adta-vette. Mindenben a mögöttes, hátsó szándékokat kereste. Nekem úgy tűnik, hogy az
öngyilkossági kísérlet és az azt követő hosszas pszichiátriai kezelés hatására vesztette el végleg
azt a képességét, illetve annak a lehetőségét, hogy bármihez vagy bárkihez is egyértelműen
tudjon viszonyulni.
A szexualitáshoz való viszonya csak házasságában oldódik meg. Érdekes módon házassága
előtt szinte kizárólag a szexualitással és a férfiakkal foglalkozott naplójában. Házassága után
férfiakról, szexualitásról szinte szó sem esik. (Ennek persze oka lehet az is, hogy a szerkesztők
ezeket a „kényes” részleteket esetleg kihagyták, hiszen a megjelentetett napló a kéziratos
naplójegyzeteknek csupán egyharmada, a kéziratok egy része pedig elveszett, illetve Ted
Hughes, a férj megsemmisítette őket.)
Akkoriban érdeklődését inkább a nők, a női beszélgetések és a női dolgok kötik le. (Meg írásai és
azok sorsa.) A nők ugyan korábban is érdekelték, de akkor irányukban dominánsabb volt a
féltékenység érzése. Talán Ted Hughes feleségeként biztonságban érezte magát, így
zavartalanul foglalkozhatott a nőkkel (is). A nők iránti érdeklődéséről egy korai, még a Smith
College-ban készült naplójegyzet tanúskodik:
„Részben férfi vagyok, és olyan hideg számítással nézem a női csípőket és melleket, mint egy
férfi, aki szeretőt akar választani magának, … de ez a művész és az elemző viszonyulása a női
testhez… mert azért több bennem a nő, mint a férfi; bármennyire vágyom is a telt keblekre és a
szép női testre, legalább annyira undorodom az érzékiségtől, amelyet nyújtanak… Azokra a
dolgokra vágyom, amelyek végül tönkretesznek…”
Amikor 1962-ben házassága megromlik Ted Hughes-szal, és Ted végül elköltözik, a szabadság,
a „mindent szabad” érzése ugyanolyan hirtelen-váratlanul szakad rá, mint tíz évvel korábban.
Túlságosan kötődött Tedhez, olyan mértékben, hogy önmagát teljesen feladta, háttérbe szorította,
szinte Ted függelékeként élt. Ez a függőségi viszony számára mégis összetartó erő volt, megint
csak egyértelműsége miatt.
Ekkor Sylvia Platht sokkal több szál köti az élethez, mint első öngyilkossági kísérletekor.
Elsősorban két gyereke meg a kivételesen termékeny alkotói periódus. Tudjuk, ebben az időben
két-három verset is megírt naponta, és újabb regényén dolgozott. Ezért lépett működésbe a
spontán öngyógyító reflex: a magasabb, „békéltető”, kiegyenlítő szint megteremtése
dezorganizált személyisége fölé. Ez a békéltető szint a halál gondolata, illetve a halálba való
beavató rítusok tényleges gyakorlása volt. Hangsúlyozom: ez megint csak nem irreális vagy
beteges gesztus, hanem helyzetéből és élettörténetéből következően egy lehetséges reális
megoldás. Alvarez, aki halála előtt nem sokkal, 1962 karácsonyán látta őt utoljára, ezt írta róla:
„Olyan volt, mint papnő, akinek kiüresedését saját kultuszának rítusai okozták.”
A halál perspektívájára Sylvia Plathnak egész életében szüksége volt. Csak így tudta
személyiségét összefogni, és egyetlen külső pontból -- a rá-kívüllevés pozíciójából -- rálátással,
egységes egészként szemlélni. Mindent a halálhoz viszonyított. Ezt természetesnek, magától
értetődőnek tartotta. Azt viszont, hogy él – úgy érezte – állandóan bizonyítania kell. Az élet, az
élés, az életbenmaradás általában is egy állandóan újra-megoldandó feladatot jelentett számára.
Öngyilkossági kísérletének és halálának ez a magyarázata összhangban van azzal az alapvető
és feloldhatatlan dilemmával, amely Sylvia Plath egész életét végigkísérte: egyszerre akart függő
és független lenni, szabad és szabályozott, önálló és önállótlan. Azt a „jó hatalmat” kereste,
amelynek totálisan alárendelhette volna magát. És ettől menekült.
Azt, hogy Sylvia Plath beteg volt-e, és ha igen, milyen mértékben és jelleggel, utólag és adatok
híján nem tudjuk pontosan rekonstruálni. Ezért ehhez a kérdéshez csupán néhány megjegyzést
fűzök. Az anya – Aurelia Schober Plath – lánya kiadott levelei közé beleválogatta Olive Higgins
Prouty néhány levelét is, többek között azt a kettőt, amelyből kiderül az orvosi szakvélemény:
Sylvia Plath betegségét nem tartották skizofréniának vagy bármilyen egyéb pszichózisnak,
hanem neurózisnak, „idegösszeroppanásnak” (nervous breakdown). Hogy az amerikai orvosi
gyakorlatban az ‚idegösszeroppanás’ vagy az ‚idegkimerülés’ pontosan mit jelent, nem tudom. A
magyarban ez fedő-diagnózis.
Anyjához írott levelei alapján (amelyek válogatottak és eleve stilizáltak) alapvetően neuraszténiás
vagy pszichaszténiás személyiségnek tűnik: hangulatilag labilis, mondhatni szeszélyes, egyik
végletből a másikba esik (eksztatikus ujjongás – teljes levertség); tépelődő, túlérzékeny,
perfekcionista, testileg-lelkileg fáradékony, ingerlékeny, szorongó, tele van gátlásokkal,
önvádlásokkal. A kudarcokat rosszul tűri. Nagyon hamar kimerül: letöri, megviseli, teljes
személyiségét igénybe veszi bármilyen külső vagy belső hatás, egyáltalán: bármilyen változás.
Például verseinek, személyiségének vissza-, illetve elutasítása, egyéb sikertelenségek, enyhébb
betegségek, mint a sinutisis (arcüreggyulladás), amely állandóan visszatérő betegsége volt, vagy
kellemetlen testi-lelki állapot, mint a menstruáció. Ilyen alkalmakkor teljesen kilendül nehezen
megszerzett-fentartott egyensúlyából. Nagy az alvásigénye: napi tíz óra. Ha nem alussza ki
magát: fáradt, ingerlékeny, letört, munkaképtelen. Erre feltűnően sokat panaszkodik leveleiben.
Rossz alvó volt, gyakran szedett altatót. Általában kora hajnalban ébredt föl (ez depresszióra
mutat). Tudjuk, élete utolsó hónapjaiban hajnali négykor, ötkor kelt; ekkor írta verseit.
Érdekes, mennyire érdekelte az orvosok, kórházak, betegek és betegségek világa. „Ezek
alapvetőek a verseimben”, írja; tényleg azok. Az orvosoktól és az orvosi beavatkozásoktól mégis
rettegett. Ilyenkor mindig vele kellett lennie valakinek, vagy el kellett őt kísérni; egyáltalán: elvárta,
hogy intézkedjenek helyette. Nancy Hunter Steiner, aki Sylviával töltötte 1954 nyarát az amerikai
Cambridge-ben, két ilyen esetet is megörökít róla szóló könyvében (A Closer Look at Ariel: A
Memory of Sylvia Plath). Az egyik Az üvegburából is ismerős: miután „Irwin” megerőszakolja,
annyira vérezni kezd, hogy azonnal orvoshoz kell vinni őt. A másik alkalommal a feje fájdul meg
annyira, hogy orvost kell hívni hozzá. Sylvia mindkét esetben teljesen pánikba esik, sír,
hisztérikus rohamot kap. Nancy telefonál és intézkedik helyette. Sylvia hisztérikusan követeli,
hogy Nancy minden egyéb programját (professzorral való konzultáció, vizsga) félretéve maradjon
vele, amíg jobban nem lesz.
Az elmondottak között kétségkívül sok az eltúlzott reakció, az irreális, infantilis elvárás, általában
a személyiségzavarra utaló jelzés. Ám Sylvia Plath nem tűnik pszichotikusnak. Általában más
közelebbi vagy távolabbi ismerősei is „normálisnak”, átlagosnak látták őt. Az alkalmazott
gyógymód viszont ellentmondani látszik ennek: az inzulin- és elektrosokk, a hathónapos kórházi
kezelés súlyosabb betegséget sejtet.
Érzelmi életét a végletes ambivalenciák jellemzik. Szűkebb környezete tagjait (apja emléke, anyja,
öccse, férje, gyermekei, mentora: Olive Higgins Prouty, stb.) egyszerre gyűlölte és szerette.
Apjával kapcsolatos érzéseiről például a következőket mondta Nancy Hunter Steinernek:
„Autokrata volt. Imádtam és gyűlöltem, néha talán a halálát kívántam. Amikor megtette nekem ezt
a szívességet hogy meghalt, azt képzeltem, én öltem meg.”
Egyik állandó problémája önmaga, illetve önmaga érzelmi-értelmi megítélése, értékelése volt.
Csak önmaga érdekelte. Naplójából tudjuk, hogy legnagyobb hibájának az egoisztikus
önszeretetet és a féltékenységet tartotta. Valóban: a naplóban kizárólag önmagával és az őt
közvetlenül érintő eseményekkel, személyekkel foglalkozik. Mások sikereit pedig egyszerűen
nem bírta elviselni. A költőnők közül különösen Adrienne Cecile Richre volt féltékeny. Egyébként
más emberek csupán annyira érdekelték, amennyiben magára vonatkoztathatta őket. Ezért nem
ment neki a prózaírás: ahogy ő maga mondta magáról, novellák helyett csak pszichológiai
fantáziálások születtek. Szerintem már maga a naplóírás ténye is a nárcisztikus önmegörökítés
vágyát mutatja.
Sylvia Plath nagyon tudatos ember volt. Felsorolt „hibáit” sem én olvasom a fejére, hanem ő
maga írja-elemzi őket. Változtatni akart volna rajtuk. Ezért időnként megpróbált alárendelődni egy
másik embernek vagy ügynek (tragédiája, hogy nem volt kinek-minek); mintha személyiségétől
kívánt volna megszabadulni. Ilyenkor totális éntelenségre, önfeladásra vágyott.
Azt hiszem, hogy az egoizmus vagy a nárcizmus nem azért alakult ki benne, mert eleve annyira
szerette (volna) sajátmagát, hanem, mert nem volt kit-mit szeretnie. Nem volt méltó szellemi
partnere. Fiatallány korában még Isten akart lenni. Később valószínűleg rájött, hogy nincs annál
szörnyűbb; Istené a végső magány, mert nincs mellette-fölötte senki.
Általában a teljes érzéketlenség és a túlérzékenység periódusai között ingadozott. Naplója szerint
gyakran rettegett az elszemélytelenedéstől, a gépszerűvé válástól, a kiürüléstől, a kiszáradástól,
a befagyástól (saját szavait idézem). Emberileg-költőileg egyaránt. Időnként pedig kifejezetten
vágyott ezekre a semleges, személytelen állapotokra. Mérhetetlen kisebbségi érzések,
önvádlások és túltengő öntudat, eksztatikusan nagyzásos, magabiztos tendenciák váltakoztak
benne.
Valószínűleg a személyiségében egyszerre meglévő túlérzékenység és érzéketlenség
magyrázza verseinek valóban rendkívül sajátos jellegét. Azt, hogy rendkívül személyes, belső
élményeiről, traumáiról írt (csak ezekről tudott írni) rendkívül objektív, hideg, távolságtartó,
egykedvű tónusban. A megfigyelő pozíciójából. Annyira szuperpozicionált személyiség volt, hogy
minden belső, lelki történést azonnal észrevett és regisztrált (olyasmit is, amit mások nem.) De
ezek a benne zajló történések mintha idegenek lettek volna a számára, vagy (már) nem
érdekelték volna őt igazán.
Sylvia Plath nem szerette a tárgyakat sem. Félt tőlük. Bennük, belőlük is az ellenségességet, a
veszélyt, a rosszindulatot vette észre. Gonoszságukat. Hogy az életére törnek, a létét fenyegetik.
Verseiben a tárgyak horgokká, hurkokká, csapdákká válnak. Időnként van valami gyönyörteli
elmerülés, tobzódás a dolgok, emberek, sajátmaga gonoszságában. Mindezt abszolút technikai
fölénnyel és biztonsággal, szinte könnyedén csinálja. Nem ismerek költőt rajta kívül, aki
technikailag ilyen abszolút mértékben ura volna a versnek. És így: sajátmagáról, „lelki életéről”
írva. Sylvia Plathnak megvolt az a nagyon ritka képessége, hogy egyszerre tudott érzékenyérzéki-
fogékony és racionális-tudatos-logikus lenni. Én ezt nevezem tehetségnek.
Ami a költészetben előny, az a magánéletben hátrány. Különösen az ambivalenciák,a
kettősségek viselése, az állandó dilemma, döntéskényszer. Sylvia Plath lelke mélyén józannak,
gyakorlatiasnak, puritánnak, fantáziátlannak, iskoláslányosan komolynak, félénknek,
konvencionális életvitelű jótanuló-típusnak, eminensnek tartotta magát. Ezért a bohémságot,
könnyedséget időnként szándékosan „gyakorolta”, mondhatni erőltette. Általában is szinte
hihetetlen akaraterővel, szorgalommal, intenzitással „dolgozott“ (saját szava) azon, hogy énjét,
személyiségét, önmagát átformálja, megváltoztassa, személyisége egészét a kívánt feladat
szolgálatába állítsa. Hitt vagy hinni akart abban, hogy „kemény munkával” minden megtanulható,
az „élet élése” is. Ez állandó program volt számára: részt venni az életben. Folyton próbáknak
vetette alá magát. Szándékosan kereste a kihívásokat, hogy lelkileg erősödjön. Szeretett (volna?)
kockáztatni, ám félt is. Kereste is, kerülte is a kockázatokat. Jellemző például, hogy lova, Ariel,
amelyet vad, fékezhetetlen, erős, erőszakos állatnak igyekezett beállítani, valójában ártalmatlan
öreg jószág volt.
Egyszerre próbált meg eleget tenni a külső elvárásoknak és saját belső mércéinek. Egyforma
buzgalommal igyekezett kiépíteni nyilvános énjét és belső énjét. Ezt példázza többek között
szerelmi élete. A Ted Hughest közvetlenül megelőző komoly szerelmi partnere Richard Sassoon
-- minden belső értéke mellett nem volt szép férfi. Legalábbis Sylvia nem tartotta őt elég szépnek.
Ekkoriban Platht komolyan foglalkoztatta a férjhezmenés gondolata, amelyet többször említ
anyjának írott leveleiben, naplójában is. Attól fél, hogy Richard Sassoont külleme és ingatag
egészségi állapota miatt nem fogadná be a wellesleyi társaság: „… félek őt kitenni a megítélés
»konvencionális« világának, amelynek annyira része vagyok; ő magányos lélek, én adtam neki
életet és hitet. Megérted a dilemmámat? Gordoné a test, Richardé a lélek. Én mindkét világban
élek. Ez nehéz; a kettő harcol most bennem, és a perfekcionista kombinálni szeretné őket, ám ez
lehetetlennek tűnik.” (1956. márc. 13-i levél)
A személyiségkettőződés, személyiséghasadás problémaköre Sylvia Platht elméletileg is
foglalkoztatta. Tudjuk, James Joyce ikerszimbolikájáról készült záródolgozatot írni a Smithben;
végül inkább Dosztojevszkij hasonmás-figuráinak az elemzését választotta. Elkészült
záródolgozatának címe: The Magic Mirror; A Study of the Double in Two of Dostoevsky’s Novels,
1955, 69 lap (A mágikus tükör; a hasonmások vizsgálata Dosztojevszkij két regényében). Mivel a
kézirat kiadatlan (a bloomingtoni Sylvia Plath Archívumban őrzik), csak leveleiből tudjuk, hogy A
hasonmást és a Karamazov testvéreket készült elemezni. Anyjának azt is megírta, mi mindent
olvasott el a témához: E. T. A. Hoffmannt, a Dorian Grayt, a Dr. Jekyll és Mr. Hyde-ot, Freudot,
Jungot, Frazert.
Leveleiből úgy tűnik, elsősorban az én visszatükröződésének hogyanja, vagyis az olvasatok
formájában való létezés problémája izgatta. (Olyan/az vagyok, amilyennek mások látnak.) Ezért
foglalkozott tanulmányában a személyiséget megosztó, kettőző, visszatükröző közegekkel, illetve
a tényleges megosztottságokkal: magával a tükörrel, az árnyékokkal, az ikrekkel, a vízzel. Azzal,
ahogy az én megoszlik, és két fele egymás ellenségévé válik, vagy az egyik a másiknak
figyelmeztető lelkiismeretévé lesz. Ez nyilvánvalóan személyes problémája volt. Naplójában írta:
„És a te, mindenhez elkerülhetetlenül és állandóan kell egy Te. Különben nincs én, mert én az
vagyok, amilyennek más emberek értelmeznek, mint létezőt, és én semmi vagyok, ha nem
volnának emberek.” Ugyanerről a nyomasztó érzésről anyjának: „Bár nagyon boldog vagyok itt
[Cambridge-ben,], és túl sok meghívásom van ahhoz, hogy akár csak a felét is elfogadhassam,
minden ismerősöm a rólam való tudás azonos »történelmi fokán« áll…” (1955. nov. 14.) Sylvia
Plathnak szüksége volt arra, hogy életének legyenek tanúi, akik létének letéteményesei, igazolják
azt.
Halála is felemás, ambivalens volt. Akarta is, nem is. Mintha a véletlenre bízta volna. Alvarez
legalábbis azt állítja: egy cédulát találtak a halott Sylvia mellett, amelyre a következőket írta:
Hívják Dr. X-et!
Sylvia Plath hangulati labilitásai kétségkívül ciklikus jellegűek. Ám ezt nem nevezném mániásdepressziónak
vagy ciklofréniának, mert mindig a külvilág történései befolyásolták. Egyszerűen
túlérzékenységéből, fogékonyságából adódtak. Abból, hogy minden pillanatot, történést nagyon
intenzíven és mélyen élt át. Mindent komolyan vett.
A hirtelen hangulatváltások, az állandó belső feszültség- és magányérzés forrása szerintem az
volt, hogy Sylvia Plath soha nem engedhette el magát teljesen: mindig erősnek, magabiztosnak
kellett mutatkoznia. Minden kapcsolatában ő került fölényhelyzetbe (még akkor is, ha látszólag ő
volt az alárendelt). Tőle vártak tanácsot, megértést, empátiát, szeretetet; mindig ő volt az, aki
meghallgatott másokat és nem fordítva. Ilyen értelemben állandóan alkalmazkodnia kellett,
kiszolgálnia mások érzékenységét, énjét, személyiségét. Miközben ő egész életében valódi
támasz nélkül maradt. Nem, vagy rosszul törődtek vele: „Ellenségeim azok, akik a legtöbbet
foglalkoznak velem. Először is: anyám. Szánalmas vágya ,hogy »boldog legyek«. Boldog!”
Paradox módon ereje, tudatossága, hihetetlen önfegyelme, kiváló pszichológiai érzéke és
képességei okozták az állandó belső feszültséget. Ő könnyen és gyorsan átlátta mások
személyiségét, őt viszont nem volt, aki megértse. „Sajnálaton keresztül nem lehet megnyerni
senkit” – írja naplójában. Leveleiben is gyakran említi elviselhetetlennek érzett szellemi
fölényhelyzetét: „Miért inspirálom a férfiakat mindig arra, hogy a vállamra borulva öntsék ki
nekem a lelküket?” – írja 1950. dec. 4-i levelében. „Megdöbbenve jöttem rá ma reggel, hogy sem
itteni, sem európai barátaim között nincs egyetlen olyan személy sem, aki érettebb volna nálam!
Az összes lány- és fiúismerősöm vagy fiatalabb, vagy velem egykorú (legyenek egyébként
bármilyen nagyszerűek is saját területükön), és én állandóan nővér- vagy anyaszerepre
kényszerülök mellettük. Úgy tűnik, hogy csak akkor lehetek én a függő helyzetű, (…) ha beteg
vagyok…” (1956. febr. 25-i levél). „Érdekes ,hogy a legtöbb cambridge-i fiú akkor kedvelt igazán,
amikor beteg voltam sinusitisemmel, és gondoskodhattak rólam, mert ez volt az egyetlen olyan
helyzet, amikor ők voltak az erősebbek” (1956. május 6.). „Lábamhoz füvek hordják kínjuk, mint
Isten elébe” – írta még A hold és a tiszafa című versében is.
Leveleiben is, naplójában többször említi-hiányolja, mennyire szükségét érezné idősebb,
tapasztaltabb, érettebb, okosabb emberekkel való beszélgetésnek, barátságnak, kapcsolatnak.
Akikre minden szempontból rábízhatná magát. Ted Hughesban ennek a lehetőségét látta:
„Találkoztam a világ legerősebb emberével” – írta anyjának lelkendezve, közvetlenül
megismerkedésük után.
Sylvia Plath személyisége csak akkor volt egyensúlyban, ha az elfojtó mechanizmusok
tökéletesen működtek, ami hosszú távon tarthatatlan. Mégis, a biztonsághoz ez kellett neki. Ha
talált egy olyan feladatot vagy személyt, amihez vagy akihez képest rögzíthette önmagát, akkor
mindent annak az egy célnak (tanulás) vagy személynek (Ted Hughes) rendelt alá. Így
viszonylag kiegyensúlyozottan tudott létezni. A pályadíjakat, jó osztályzatokat azért gyűjtögette
olyan szenvedélyesen, mert azok egyértelmű célt, feladatot jelentettek, és egyértelmű
visszajelzések voltak számára.
Később már nem feltétlen elismerést, hódolatot, sikert várt el, hanem csak megerősítést: hogy jól
csinálja, amit csinál. Ezt nem kapta meg. Ted Hughes otthagyta; úgy tűnik, elég viharos
körülmények között; nagy verseit pedig, amelyeknek későbbi hírnevét köszönheti, sorozatban
adták vissza a lapok. Egy ilyen visszautasítást – a másik oldalról – Alvarez is megörökített:
„E hónap végén [1963 januárjáról van szó] találkoztam az egyik nagy hetilap irodalmi
szerkesztőjével. Megkérdezte, láttam-e Sylviát mostanában.
Nem. Miért?
Csak kíváncsi voltam. Küldött nekünk néhány verset. Nagyon különösek.
Tetszettek?
Nem, mondta. Túl extrémek az én ízlésemnek. Mindet visszaküldtem neki. De úgy tűnik, Slyvia
rossz állapotban van. Azt hiszem, segítségre volna szüksége.”
Úgy látszik, ezt anyja is érezte, mert többször hívta őt Amerikába, ám Sylvia nem akart
visszamenni. Nem tűrte volna, hogy szégyeneinek, vélt vagy valós kudarcainak,
megaláztatásainak, sikertelenségeinek tanúja legyen, vagy hogy sajnálják. Hiszen egész
életében bizonyítani akart – elsősorban anyjának -, hogy méltó a sok anyagi áldozatra, és hogy a
költői pálya ér annyit, mint bármilyen más „biztos állás”.
Összes ambivalens érzése közül talán anyja iránti gyűlölete-szeretete a legbonyolultabb. A
nagyon mélyen gyökerező kettősség forrása talán az, hogy túl szoros volt a kapcsolat közöttük,
olyannyira, hogy Sylvia Plath nem tudta saját énjét elhatárolni, illetve állandóan fenyegetve érezte
azt:
„Szeretném…, ha biztos lehetnék abban, ami vagyok: akkor tudnám, hogy azok az érzések,
amelyek bennem vannak, még ha hasonlítanak is anyám érzéseire, valóban az enyémek. Most
nehezen tudok különbséget tenni a hasonlóság és a valóság között” (Napló, 280.).
„MIT VÁROK ANYÁM »SZERETETÉTŐL«? MI AZ, AMIT NEM KAPOK MEG, AMI MIATT SÍROK?
Azt hiszem, mindig úgy éreztem, hogy önmaga kiterjesztéseként használ, és hogy ha
öngyilkosságot követek el vagy megkísérlem, az neki »szégyen«, vád: és az is volt,
természetesen. Vád, hogy nem szeretett eléggé” (Napló, 279-80.).
A felszín persze itt is sima, csillogó. Túlságosan, gyanúsan az. Sylvia Plath leveleiben feltűnően
sokszor hangsúlyozza, hogy mennyire szereti, tiszteli, csodálja anyját, mennyire hálás neki
önzetlenségéért, a sok áldozatért. Valójában ez inkább nyomasztja. („Áldozat, amit nem kértem.”)
A levelekben szó sem esik kényes kérdésekről (szexualitás), vagy bármi olyasmiről, ami Sylvia
Platht tényleg mélyen foglalkoztatja. Egy-két kivételtől eltekintve a levelek mesterségesen
bizakodóra hangoltak; sikereiről, tudományos és költői terveiről számolnak be. Időnként egy-egy
versét is elküldi, felsorolja díjait.
Ez a levelezés mindkét fél részéről hazugságon, vagy legalábbis színlelésen, egymás
jószándékú becsapásán alapult. Sylvia Plath soha nem valódi önmagáról írt, hanem arról a
tipikus amerikai diáklányról, akinek őt anyja – szerinte – látni szerette volna. Ezt ő maga írja
naplójában:
„Az egyik oka annak, hogy olyan jó levélkapcsolatban voltam anyámmal, amíg Angliában éltem,
az volt, hogy mindketten verbalizálni tudtuk az önmagunkról egymás számára fenntartott
vágyképet: a kölcsönös érdeklődést és az őszinte szeretetet, és soha nem éreztük, hogy
tényleges érzelmeink konfliktusban lennének ezekkel a szavakban kifejezett érzésekkel. Éreztem
elégedetlenségét. De azt is, hogy ettől országhatárok választanak el.” (280. o.).
Anya és lánya sűrűn leveleznek, de alig-alig találkoznak. „Különben is elvem volt: egy hétnél
soha ne legyek hosszabb ideig együtt anyámmal egy fedél alatt” – mondja Esther Greenwood Az
üvegburában. Sylvia Plath is így gondolta.
Állandóan attól félt: olyan lesz, mint anyja: józan, puritán, gyakorlatias, frigid(?). De ugyanakkor
talán akarta is, vagy úgy vélte, olyannak kellene lennie. Gyakorlati dolgokban teljesen anyjára
támaszkodik, lelki-érzelmi életét egyáltalán nem tudja megosztani vele. Egy egészen korai
naplóbejegyzés: „Le kell írnom, mi történt velem ma délután. Anyámnak nem tudom elmondani. A
szobámban volt, amikor hazaértem, ruhákkal vacakolt, és még csak nem is érzékelte, hogy
valami történt. Csak korholt meg fecsegett egyre. Nem tudtam leállítani és elmondani neki.” (5.).
Úgy tűnik, az anyának, Aurelia Schober Plathnak örömtelen, áldozatvállaló élete lehetett.
Lánykorában tudományos ambíciói voltak, de miután férjhez ment Otto Plathhoz, a nála jóval
idősebb tudóshoz, teljesen a családjának szentelte magát. Amikor pedig férje meghalt, kizárólag
a két gyerekéért élt; Sylvia és Warren a legjobb iskolákba jártak. Aurelia részben alkata, részben
neveltetése, részben sorsa miatt nyilván soha nem élvezte az életet (ennek talán még a
lehetősége sem merült fel benne), hanem kizárólag kötelességteljesítésnek tekintette azt. „Mit tud
anyám a szerelemről? Semmit” – írja Sylvia gúnyos-keserű megvetéssel naplójában (267.).
Anyjának ez az életvitele Sylviában ellenérzéseket, lelkifurdalást, önvádlásokat, az ellenérzések
pedig mélységes bűntudatot keltettek. Érezte, hogy anyja szereti, csak éppen rosszul, azaz, a
saját elképzelései, mércéi szerint, ahogy neki volt jó, és nem úgy, ahogy azt Sylvia Plath szerette
volna. Valószínűleg ez a felemás helyzet keltett Sylviában ilyen erős indulatokat. Nem szeretett
lekötelezett lenni. A hála-érzés hiánya így gyűlöletté alakult benne, amit viszont el kellett fojtania.
„Becsapva éreztem magam: nem szerettek, pedig minden jel arra mutatott, hogy igen: a világ azt
mondta, szeretnek, a tényleges hatalmak azt mondták, szeretnek. Anyám feláldozta értem az
életét. Áldozat, amit nem kértem. ... Aláírattam vele egy papírt, hogy soha nem megy újra férjhez.
Amikor [kilencéves voltam]. Sajnos, ígéretét nem szegte meg.” (268.)
Talán ez nyomasztotta Sylviát leginkább: hogy anyja egyszer benyújtja neki a számlát, ha kiderül,
hogy rosszul döntött bármiben is, vagy ha kiderül, hogy ő valójában „más”, mint mások, vagy mint
amilyennek anyja elképzelte. Hogy anyja mit érzett valójában, azt nem tudhatjuk, hiszen Sylvia
Plath személyiségén megszűrve ismerjük őt, illetve csak azokat az érzéseket ismerjük, amelyeket
Sylvia Plath tulajdonított neki. Nyilván azt hitte, mindent megtett lányáért. Szubjektíve biztos
igaza volt.
„Lehet, hogy gyűlölöm őt, de ez nem minden. Én… szeretem is. Végülis, ahogy mondani szokás,
az anyám. »Csak akkor tudja kisajátítani, ha kisajátítható«* Így gyűlöletem és félelmem saját
bizonytalanságomból származik.” (Napló, 277.)
A bizonytalanság a kulcsszó itt és általában. Sylvia Plath többek között saját nőiségét is azért
nem tudta elfogadni („Szörnyű tragédiám, hogy nőnek születtem”, Napló 29-30.), mert nem látott
maga előtt követhető mintát, járható utat. Nemcsak anyját gyűlölte (ezért), hanem az életében
szerepet játszó összes nő- és anyafigurát. Két női életmód-minta lebegett a szeme előtt.
Mindkettőtől egyformán irtózott. Az egyik „a feleségé”, amelyet elsősorban anyja képviselt,
közvetített, sugalmazott neki: a konzervatív, családjának, háztartásának, társasági életnek élő,
biztonságra törekvő, a személyiségét feladó, a férfinak alárendelő nő típusa. A másik a „független
nő” életformája, amely Sylvia Plath elképzelésében vagy leszbikus hajlamokkal, vagy vénlányos,
szobatudósi magatartással, életidegenséggel társult. Így saját nőiségével egyszerűen nem tudott
mit kezdeni.
A nőkkel szemben általában is ellenséges (utálta őket); és nagyon féltékeny volt. Nem bírta
elviselni, ha egy másik nőt – bármilyen vonatkozásban – fölébe helyeztek. Jellegzetes példája
ennek a paranoid reakciónak Az üvegbura egyik jelenete: az, amikor Esther Greenwood
találkozik élete első pszichiáterével, dr. Gordonnal. Dr. Gordon íróasztalán egy fénykép áll, amely
egy szép nőt meg két kisgyereket ábrázol. Esther személyes sértésnek, személye elleni
támadásnak veszi, hogy az orvosnak (akit különben első perctől fogva utál) felesége van, és ezt
még hangsúlyozza is. Úgy érzi, ezzel nőiségét vonják kétségbe, veszik el, semmisítik meg:
„Ez a fénykép valahogy megőrjített.
Nem értettem, miért áll félig felém fordítva; dr. Gordon így óhajtja netán azonnal a tudomásomra
hozni, hogy ragyogó szép felesége van, ezért hát jobb, ha nem is jut az eszembe semmi
őrültség.”
Félt a nőktől. Ezeket az érzéseit természetesen leplezte. Naplójában viszont félelemmel vegyes
ellenszenvvel írt róluk: „Több nő együtt mindig zavart” (33.). „Nő vagyok, és nők között, még anya
és lánya között sem lehet loyalitás. Mindkettő harcol az apáért, a fiúért, az ágyért-asztalért” (101.)
Gyerekkoráról: „A kis fehér ház a sarkon; egy nőkkel teli család. Olyan sok nő, hogy a ház bűzlött
tőlük” (266.).
Férfi-gyűlöletét is elsősorban a féltékenység motiválta, valamint az az érzése, hogy szexuálisan
rájuk szorult. Rendkívül irigyelte a férfiakat, amiért ők szabadon és büntetlenül kiélhetik szexuális,
tudományos, költői; egyáltalán: bármilyen vágyaikat, miközben a nőt abszolút eszköznek tekintik:
nemi aktusra, szülésre, mosásra használják. Általában is gyűlölte az eszközszerepet, különösen
azt, hogy bármilyen szempontból a férfiak kiszolgálója legyen. Mközben házasságában ezt tette:
Ted Hughesnak még a verseit is ő gépelte le és küldte szét…
*Egy belső idézet: nyilván orvosa szavait idézi szó szerint saját magának
1958-ban Bostonban Sylvia Plath újra járni kezd régi pszichiáternőjéhez, Ruth Beuscherhez, aki
megengedi neki, hogy gyűlölje az anyját. Ez az orvosi engedéllyel történő gyűlölet valamit enyhít
nyomasztó érzésein: legalább egyirányúsítja őket. Anyjáról készült naplójegyzetei is ekkoriban,
1958-59-ben keletkeztek.
A terápia valószínűleg arra irányult, hogy lazítsa az anya és lánya közötti függőségi viszonyt,
azaz, hogy Sylvia Plath ne érezze – anyjának minden tettéről számot kell adnia. Tudjuk,
mennyire rettegett az elutasításoktól, ha például verseit visszaadták a lapok, mindig szabályszerű
dührohamot kapott. Ebben a kétségkívül eltúlzott reakcióban nemcsak hiúság volt, hanem az
attól való félelem is, hogy az elutasítások anyját fogják igazolni. Sylvia Plath tudta, hogy a költői
státusz csak akkor megbocsátható, ha sikeres.
A szexualitáshoz – úgy tűnik – még házasságában is állandó bűntudat társult. Naplójából pedig
kiderül, hogy Richard Sassoont és Ted Hughest kivéve, még csak nem is élvezte. Így a
promiszkuitás elsősorban anyjával szembeni dac-reakciónak tűnik. A kollégiumban ebből a
szempontból kétféle nyomás nehezedett rá. Egyrészt anyja tiltása, másrészt a kollégisták
elvárásai, akik lenézték azokat a lányokat, akiknek nincs fiújuk.
Lehet, hogy a terápia eredményeképpen anyjától való függőség-érzése csökkent, de maga az
érzés, amire szüksége volt, nem szűnt meg, hanem egyre erősebben áttevődött Ted Hughesra.
Amikor pedig Ted elköltözött, apjára, illetve apja emlékére.
Sylvia Plathszal kapcsolatban apakomplexust szokás emlegetni, amire ő maga adott alkalmat és
okot verseivel, nyilatkozataival. Mégis azt hiszem, hogy az apakomplexus esetében másodlagos,
fedő-érzés, illetve öndiagnózis volt. Talán számtalan komplexusa közül ezt érezte a leginkább
bevallhatónak. Valójában pedig eredendő és állandó bizonytalanság- és magányérzésére,
szorongó, rossz közérzetére, döntésképtelenségére keresett és talált végleges magyarázatot és
„bűnbakot” apja személyében, illetve abban, hogy apja „elhagyta”. Ez is jellegzetes paranoid
reakció, illetve élménymód, hogy apja halálát így élte meg: magára vonatkoztatva, mint neki szóló
ellenséges gesztust. Szándékos rosszindulatot tulajdonított egy véletlen eseménynek. (Apja
természetes halállal halt meg, cukorbajban.) Ráadásul élete vége felé apja és Ted alakját
teljesen azonosította egymással. Az apa-versek Ted-versek is.
Sylvia Plath nyolcéves volt, amikor apja meghalt, így túl sok emléke nemigen maradhatott róla.
Mégis, idők folyamán egyre több és egyre mitikusabb tulajdonsággal ruházta fel. Végül összes
kudarcának okát benne, illetve halálában látta. Apja hiányával jelen volt egész életében.
Hogy apja milyen ember volt, azt nem tudhatjuk. Aurelia Plathnak a levelezéséhez írott
bevezetője alapján (nyilvánvalóan Aurelia szándéka ellenére) Otto Plath enyhén kényszeres,
rigolyás, rigid, hipochander személyiségnek tűnik.
A kislány Sylvia Plath volt a kedvence, szemben öccsével, a beteges, sírós Warrennel. Ezt Sylvia
Plathnak az Among the Bumblebees (A poszméhek között) című novellájából tudjuk. Anyja ezért,
meg talán azért is, mert Warren volt a fiú, Warren pártját fogta.
A kislány Sylviát elsősorban apja fizikai ereje, nagysága nyűgözte le. Ez legmeghatározóbb, talán
az egyetlen emléke róla. (Később minden férfiban ezt keresi.) Ez a tény egy újabb, sajátos kettős
érzést alakít ki benne. Egyrészt gyakori vágya, hogy valaki szabályosan, annak rendje-módja
szerint erőszakolja meg. Másrészt fél is ettől. Ezért akarja. Talán hogy így, mesterségesen,
erőszakkal törjék meg saját túlerejét, ellenállását, amivel szemben a leginkább védtelen és
tehetetlen.
Ted Hughestól is ezt várta. Talán ezt is kapta. Első találkozásukkor (egy partin) szinte
megerőszakoltatja magát vele. Ezt az érzését – hogy a kínzott imádja kínzóját; őt és csak őt –
általánosította is: „Minden nő fasisztát imád.” Apu (Daddy) című versében apját a fasiszta
alakjával azonosítja: a precíz, megtervezett, indulatmentes kegyetlenség megtestesítőjeként
ábrázolja. Akit – ezért – rajongva gyűlöl.
Gyűlölni azt általában is nagyon tudott. És nagyon szeretett. Az egyetlen, számára pozitív érzés a
szenvedésben való tobzódás volt. Rajongott mindenkori kínzójáért.
Nemcsak érzelmi életének vonatkozásában volt mazochista. Általában is, csak azt tudta szeretni,
akit gyűlölt, vagy akitől félt. Így a nőket általában, meg a halált. A végletes gyűlölet-szeretet által
meghatározott ambivalenciák totális kiélésének és ezzel történő feloldásának a lehetőségét
mutatja két, halála előtt nem sokkal írott verse: a Leszbosz és a The Fearful (Ti félelmetesek).
Egy homoszexuális kapcsolat a nárcisztikus önimádat és öngyűlölet tökéletes ambivalenciájának
szimbóluma és lehetősége. A teljes azonosulás (azonosság) és a teljes távolságtartás
(idegenség) együtt és egyszerre csak egy ilyen jellegű kapcsolatban élhető át. A női létezéssel és
annak kellékeivel szembeni értékelés kettős: mindez egyszerre tűnik végletesen vonzónak és
végletesen taszítónak a vers hősnője számára. A két szélsőséges érzelmi állapot egyensúlya
annyira tökéletes, hogy az ambivalencia már-már kiegyenlítődik.
A vers minden lehetséges kapcsolatot elvet. A férfival, a nővel, a gyerekekkel szembeni érzés
egyformán a gyűlölet és az undor. (Még a saját gyerekekkel szemben is: „Mondod, ki nem állod, /
Mert lány a kis rohadt.”) De mivel a férfi is, meg a nő is önmagában önállótlan, befejezetlen,
képlékeny, kölcsönös gyűlöletük és megvetésük ellenére (vagy éppen azért) mégis egymásra
utaltak.
A versben a férfiasság szimbóluma a pénisz, a megosztott nőiesség szimbóluma pedig a hold és
a tenger együtt. A hold kívülről, fölülről irányítja, mintegy terelgeti a férfit önmaga felé, a tenger
viszont, amely a női testen belül van, visszalöki, köpi, partra veti, kiveti magából a férfiból
származó anyagokat, vagy egyszerűen bezárul a férfi előtt.
A holdnak-tengernek is, a pénisznek is az a legfőbb jellemzője, hogy mindkettő állandóan
változtatja alakját. Nincs személyiségük, vagy legalábbis nincs stabil énjük. Kettejük közül mégis
a nő az erősebb. A férfi férfiasságának satnya kis szimbóluma a női elektromosságnak pusztán
vezetője (savak gyűjtőmedencéje); szikra nélkül nem képes működni. Hold nélkül használhatatlan,
hiába van teli. De a hold sem teljesen önálló: fénye, amellyel a férfit irányítja, nem saját forrásból
fakad.
A vers hősnője állandó szerepváltásokra, sőt szexuális szerepcserékre kényszerül. A férfi
önállótlansága, gyengesége, puhánysága miatt ő kénytelen átvenni a férfi-szerepet. (Ez a
motívum Sylvia Plath más verseiben is megjelenik, például az Arielben: „És vagyok / A nyíl, /
Öngyilkos harmat / Szállta, mely maga a vágta.” -- A homoszexualitás ezért is merül fel mint
távoli lehetőség.
A barátnő a versben szintén a hősnő megvetésének tárgya, mert nincs benne elég erő, intenzitás,
energia, amivel impotens férjét kompetenssé tehetné. (Másfelől viszont: „Minden nő kurva” –
mondja a vers.) De a közös erővel normálissá tett, „kemény” férjet a két barátnő szimbolikusan
együtt öli meg, illetve dobja oda egy selyemfiúnak.
Sylvia Plath gyűlölte a nőket, mert mindenkiben a sikeres vagy potenciálisan sikeres vetélytársat
látta, de ugyanakkor azt is tudta, hogy csak egy nő érthetné őt meg igazán. Erős szexuális vágyai
voltak, viszont a férfiakat gyengeségük miatt megvetette, és ezzel (velük) együtt önmagát is,
hogy mégis rájuk, az akarattalan bábokra szorul.
Ezt az érzését talán még az eddigieknél is intenzívebben tartalmazza a Ti félelmetesek című vers.
A vers életrajzi hátterét Elizabeth Sigmund visszaemlékezéséből ismerjük (Sylvia in Devon: 1962,
in: Edward Butscher, (editor) Sylvia Plath, The Woman and the Work, 1977). Assia Wevill,Ted
Hughes szeretője felhívja a még együtt élő házaspár lakását. Amikor Ted helyett véletlenül Sylvia
veszi föl a kagylót, Assia férfihangot imitál, és végig férfinak hazudja magát. Sylvia felismeri, de
hagyja, hogy Ted beszéljen vele. A beszélgetés végén viszont kitépi a telefont. Az eseményt más
verseiben is megörökítette, például az Apuban: „Kitéptem a fekete telefont, / Hang férge azon föl
nem tekereg.”
Assia büntetése ebben a versben az, hogy választott maszkja föléje nő, és már nem tud
szabadulni tőle. Férfivá változik, végérvényesen. A maszk így áll bosszút a megtagadott
nőiségen.
Assia bűnhődése az életben sem volt ennél kisebb vagy kevesebb. Mintha Sylvia sorsát,
személyét kényszerült volna folytatni. Mindazt, amit elvett tőle. Annyira azonosult Sylviával, hogy
végül gázzal ölte meg magát (és Ted Hughestól való kislányát is), ugyanúgy, ahogy Sylvia. Assia
Wevill mintha nem is Ted Hughesba lett volna szerelmes, hanem Sylvia Plathba. Az ő életét
akarta élni, átvenni, elvenni. Ezt sehogy máshogy nem tudta elérni, csak ha kisajátítja Sylvia
férjét, sorsát.
Sylvia Plath verseiben a féreg és a maszk, a puhaság és a keménység általában a férfias-nőies
tulajdonságok és ezzel összekapcsolódva a halál szimbólumai. Persze, egyáltalán nem ilyen
egyértelműen, már csak azért sem, mert nem mindig a férfi az, aki férfias, és nem mindig a nő az,
aki nőies. A féreg a maga puhaságával, nyálkásságával a Sylvia Plath által férfiasnak tartott
tulajdonságok hordozója. Amelyeket nem feltétlenül férfi testesít meg, de többnyire igen. És főleg
a gyávaságé, mert a féreg mindig maszk mögé bújik. Ott „működik” precíz, alattomos,
indulatmentes, ezért egyre növekvő kegyetlenséggel. Mindezt tehát a nő védelme alatt állva teszi,
mintegy a nő tudtával és beleegyezésével, sőt talán az ő felszólítására. A kínzót így valójában az
irányítja, akit kínoz: a maszk, amely kemény, hideg és amelyet ezért a nő kényszerül viselni.
A Halál és Tsa. című versben a halál pontosan ebben a két alakban jelenik meg. A vershez fűzött
kommentárjában, amelyet a BBC számára készített, Sylvia Plath a következőket mondta:
„Ez a vers – a Halál és Tsa. – a halál kettős avagy skizofrén természetéről szól – Blake halotti
maszkjának márványhidegségéről, kéz a kézben, mondjuk a férgek, testnedvek és más
anyagcseretermékek viszolyogtató puhaságával. A halálnak ezt a két aspektusát úgy képzelem,
mint két jóbarátot, két üzlettársat, akik eljöttek, hogy szólítsanak.”

 

Jegyzetek
1. Sylvia Plath személyiségének elemzésekor elsősorban naplójára (The Journals of Sylvia Plath.
edited by Ted Hughes and Frances McCullough, 1982), levelezésére (Letters Home,
Correspondence 1950-63. edited by Aurelia Schober Plath, 1975), valamint Az üvegbura című
regényére (fordította Tandori Dezső) támaszkodom. A napló- és levélrészleteket, a Leszbosz
című vers néhány sorát, a BBC-nek adott nyilatkozatot, valamint Alvarez szövegének részleteit
én fordítottam.
2. Alfred Alvarez: kritikus, költő, az Observer munkatársa, S. P. kortársa és életének utolsó
éveiben személyes ismerőse is. Sylvia halála után több esszében, tanulmányban emlékezett meg
róla, először a Tri-Quarterly 1966-os Sylvia Plath-emlékszámában. Róla szól többek között híres
könyvének (The Savage God) egyik fejezete is.
3. Nancy Hunter Steiner: A Closer Look at Ariel: A Memory of Sylvia Plath, Faber and Faber,
1974.
4. Elizabeth Sigmund: Sylvia in Devon: 1962, in: Edward Butscher (editor): Sylvia Plath, The
Woman and the Work, 1977.
5. Assia Wevill: Ted Hughes szeretője, majd későbbi élettársa. A szakirodalomban „Assia G.”
vagy „Olga” fedőnéven szerepel. Valójában Assia Wevillnek hívták. Ezt Nora Crow Jaffe levélbeli
közléséből tudom.
(1985)

 

 

---

 

 

Zelk Zoltán parafrázisok

 

 

 

 

 

Cunami

 

/Parafrázis *Zelk Zoltán A tenger kardjai című versére/

 

 

 

„Átzúgott fölöttünk a tenger”*

 

Leszakadt végtagjaink szétszórva hevernek

 

Elszáradnak vagy elrohadnak egyszer

 

Majd szétesnek majd szétesnek

 

Valaha dallamok zsongtak fejünkben

 

Ám arcunkra aszott a mosoly

 

Haldoklunk lábtalan kezetlen

 

Meztelencsiga testben meztelencsiga testben

 

 

 

 

 

Tata, 2014. április 25.

 

 

 

 

 

*

 

 

 

 

 

Alkonyat

 

/Parafrázis Zelk Zoltán Mikor Ilobán este lett című versére/

 

 

 

 

 

Sürgönydrótokon szunnyadó alkonyat

 

sűrűsödik az augusztusi este

 

denevérifjak cikázó teste

 

az égenfelejtett napfestette felhőhabokat ---

 

 

 

bámulom.

 

 

 

 

 

Tata, 2013. 06. 24.

 

 

 

 

 

*

 

 

 

 

 

Ha tudnám

 

/Parafrázis Zelk Zoltán Eltört című versére/

 

 

 

 

 

Ha tudnám

 

            hol van most nagymamám

 

            mélybarna állótükre

 

            kihajtott táblákkal

 

            akár egy szárnyasoltár

 

 

 

Belenéznék

 

            és meglátnék ott egy szőkehajú, sovány

 

            épphogy nyolc éves kisfiút

 

            fekete térdekkel

 

            kutató szemekkel

 

 

 

A múltban felejtve.

 

 

 

 

 

Tata, 2013. 06. 24.

 

 

 

 

 

*

 

 

 

 

 

Gyász

 

/Parafrázis Zelk Zoltán Fehér című versére/

 

 

 

 

 

Feloldódni látszik az idő

 

kékbe, ibolyába, fehérbe -

 

Nemszivárvány!

 

Pecsétes okmány

 

Halotti bizonyítvány

 

 

 

 

 

Tata, 2013. 06. 25.

 

 

 

 

 

*

 

 

 

 

 

A szájban nem maradhat

 

/Parafrázis Zelk Zoltán Győzelem című verséhez/

 

 

 

megöregedni, az a győzelem!

 

mily igaz! és intelem

 

hogy lassabban a hévvel

 

s ha mérgezett szavakat keverek mézzel

 

mindet le kell nyelni

 

vagy mindet ki kell köpni

 

a szájban nem maradhat!

 

ha meg akarok öregedni

 

a szájban semmi nem maradhat!

 

 

 

 

 

Tata, 2013. augusztus

 

 

 

 

 

*

 

 

 

 

 

Katonatemető

 

/Parafrázis Zelk Zoltán Álmukban is című versére/

 

 

 

s visszajöttök még egyszer

 

a felszín-valóságba

 

titeket már nem pusztít vegyszer

 

bátran gázoltok a sárba

 

ti már nem ténferegtek rongyokban

 

lábatok nyoma nem marad a homokban

 

csak emlékezés miatt jöttök

 

elfeledett nyughelyű hősök

 

 

 

 

 

Tata, 2013. augusztus

 

 

 

 

 

*

 

 

 

 

 

Zsuzskának reggel

 

/Parafrázis Zelk Zoltán Mindig a falnak dőlve című versére/

 

 

 

altatókkal kilúgozott színtelen álmaidban

 

az élmény olyan tompa.

 

kútmély parfümillatú párnáidban

 

az éj elnyúlt anakonda.

 

álmod: ezeréves tó langyvízű

 

csak pár óra émelyédes ízű

 

édesítővel becsapott tejbegríz

 

ezt érzed szádban, ha reggel hívsz

 

 

 

---

 

 

Az amulett

(esszé)

 

A lelki kapcsolódások egyik legértékesebb formája, ha valaki bensőséges titkait, vagy régi családi történeteit osztja meg a másikkal. Így történt „Az amulett” című novellának a megírása előtt is. Patyi Sanyi barátom, aki profi rock zenész, zene és szövegíró, s nem utolsó sorban rendkívül éles szemmel, kritikai- és humorérzékkel megáldott fotós, mesélt egy régi történetet. Elmondta, hogy a Patyik valamikor a középkorban, a 12-13. században érkeztek Németországból, valamilyen főúr kísérete tagjaként, majd itt ragadtak a Dunántúlon. A legrégebbi őse, akiről hallott, egy balatoni hajóskapitány volt, aki hajótörést szenvedett a tavon és vele együtt mindenki a vízbe fulladt. Ettől nekem beindult a fantáziám…

 

Mindig is szerettem a balatoni meséket és legendákat. Takács Gyula mesekötete, „A tündérhal és a háló” nagy hatással volt rám, és bizony még így 50 után is nincs olyan év, hogy ne venném a kezembe.

 

Így történt, hogy Sanyi „ősi története”, egy „Sanyi korú rock zenész” profilrajza, Takács Gyula bácsi meséi, saját balatoni élményeim és fantázia-termékeim összegyúrásából megírtam „Az amulett” című történetet.

 

Segített képzeletem szárnyalásában az a maréknyi kecskeköröm kagyló is, amit még a ’70-es évek közepén, geológus tanulóként gyűjtöttem a Tihanyi – öböl környékén, és azóta is örzöm.

 

A történet megírásakor problémát jelentett a kor meghatározása, ahonnan a múltbéli események fonalát gombolyítsam. Ehhez segítségemre volt Széchenyi István hajózással kapcsolatos munkásságának megismerése. Mindenképpen ezen időszak – gőzhajózás - elé kellett tegyem a történetet. Nehézség volt továbbá, hogy az írás előtti kutatásokat az interneten szoktam elvégezni. De erről az eseményről forrást nem találtam. Szerencsére a Patyik történetének visszavezetése sikeres volt, ezért a fő legitimációs forrás stimmelt.

 

Mivel bejött a történetbe a geológiai szál, az egyik szereplő, - Terbócs bácsi- alakját a geológiai szakközépiskolában a ’70-es években üzemgazdaságot oktató Terbócs tanár úrról mintáztam.

 

A történet első változatának elkészülte után nem várt meglepetés ért. Büszkén adtam oda Sanyinak a szöveget, hogy olvassa el. Másnap riadt arccal adta vissza, hogy a történet jó, de rossz ómen-ként hatott rá. Nem szeretné átélni azokat a dolgokat, amelyeket a róla mintázott főhőssel elszenvedtetek. Megkért, írjam át a nevét valamilyen más névre. Nem tudhatta, hogy a hitelesség ez által elveszik, hiszen megkutatott, korban elhelyezett családnév az övé és ilyen kell helyette is. Ezért új, az előbbiekhez hasonló családnevet kellett felkutassak, barátom kérését figyelembe véve.

 

Végül összeállt a történet, remélem sok ember örömére. Már egy éve túl voltam azon a megkönnyebbülésen, amit az ember egy története megszülése után érez, amikor a Balatonboglári kikötőben sétálva egy emlékműre lettem figyelmes. A felirata ez volt:

 

 

„MEMENTO

1796. 07. 06.

BOGLÁR-FÜLÖP

RÉVHAJÓ KATASZTRÓFA

58 ÁLDOZATA EMLÉKÉRE

BALATONBOGLÁR 1998.”

 

 

A többit az olvasó fantáziájára bízom…

 

Tata, 2014. 01. 23. Csütörtök

 

***

 

 

Az amulett

 

 

Barátsággal P. S.-nek

 

I.

 

„Kecskeköröm kincsem tenyeremben tartom:

legyen ez amulettem,

míg állok a parton.”¹

 

 

 

 

A férfi a parton ült és olvasott. Ráfért már a pihenés. Sok volt a hajtás az utóbbi időben. A stressz, a zaj, a hideg, bagószú, hajnali turnébusz, az arcok, amelyek rászűkítették a teret. A várakozások, és a hirtelen felszabaduló energiák. A rezgések és interferenciák. A túlélési technikák, a majd csak lesz valami zöldes-sárga bizonytalansága. A visszautasított poharak és nyálas üvegnyakak. A visszautasított csókok és eltűrt puszik. A lelkiismeret furdalás érzése, hogy: „mit keresek én itt?”, meg hogy „meddig tarthat ez még?”, a számolgatás, a folytonos alkukényszer, a szervezők szarakodásai és a siránkozás, hogy „nem megy már ennyiért, válság van”, és hogy „ide nem tépni járnak, a rocker meg kihaló állatfajta”, és hasonlók.

 

Unta, hogy a művészetnek nincs ára, csak a sznobizmusnak. Unta, hogy a pénzhez is pénz kell, „ha keresni akarsz, előtte tejelsz!”, vagy ha már haver vagy, és bekerültél a körbe, utólag leosztasz.

 

- Ez már nem művészet, és ez már nem rákendroll! – gondolta sokszor.

 

 

De aztán másnap, amikor felkelt és sütött a nap, már minden rendben volt és szépnek látta a világot. Pedig hát az a világ ugyanaz volt. Ugyanaz a kíméletlen csupasz űrbolygó, amelyen emberek vadásznak emberáldozataikra, hogy aztán még nagyobb emberek, emberebb emberebbek legyenek a többiek kárára. Akár egy videojátékban. Az ellentmondásos érzések, a hullámzás. Kétségek és optimista gondolatok. A lélek tépegetése, szaggatása. Ettől lesz az a művész művész, és ez éltette őt is. Sokszor eszébe jutott, hogy a blues már nem csak a négereké. Fehérek, arabok, sárgák és cigányok mind szenvedtek már annyit, mint a négerek. Már nem kell senkinek a Laurel Kanyonba² vonulni önként vállalt műszenvedésért, hogy elnyerje a vásárlóközönség bizalmát, és hitelesnek higgyék. A hitelessé tétel már szakma. Biznisz. Profit van mögötte, meg befektetők, akiket csak a jóváírt jutalék érdekel, a művészet a legkevésbé sem. Azt tesznek hitelessé, akiben sok pénz lapul. Manapság pedig ez az üzletág, nem rock zene. Hol vannak már a hippik? Kihaltak, vagy meggazdagodtak? Yuppisodtak? Na, meg hol vannak a punkok. A becsületesebbje annak is belehalt az őszinteségébe. A szakadt, a csöves szó sem azt jelenti, mint a 80-as években. Divattervezők tették magukévá a szakadt viseletet, és megalkották a luxusszakadt divatot a gazdagok számára.

 

 

Mostanában sokat olvasott. Novellákat és verseket. Többre nem volt sem ideje, sem energiája. A rövid, velősen megfogalmazott gondolatok, a versekben rejlő szimbólumok, az egész rövid műfaj sokkal jobban feküdt neki. Végül is, ha jól belegondol az ember, a dalszövegek is versek. S nem is akármilyenek! Sokkal több esély van, hogy a mondanivaló egyszerű tálalása eléri a hallgató tudatát, míg más művészeti ág nehezebben talál magának értő füleket. Ráadásul a dal őszinte, és aki szereti az is. Kényszerből senki nem hallgat zenét. Ha nem tetszik neki kikapcsolja, vagy otthagyja a koncertet. Másnap megy, és azt mondja a haveroknak, hogy erre a szarra el ne menjetek! De ki mondaná a haverjának, hogy „Figyelj! Tegnap olvastam ennek, meg ennek a költőnek a verseit, hát azt el ne olvasd, mert olyan érthetetlen.”

 

Ha már elolvasta, dicsekszik vele, akár tetszett neki, akár nem. Tehát a rock zene őszinte, a magasabb művészetekben benne kódoltatik a szemlélő – élvező - műértő sznobizmusa. Legalábbis lehetőségként felmerül.

 

 

 

Ilyen dolgok jutottak az eszébe, miközben az A/4-es lapokra nyomtatott verseket olvasta, amelyeket ajándékba kapott valakitől. Tulajdonképpen már az sem normális dolog, hogy ilyen dolgokon gondolkodik egy rákendroll zenész, és azt is észrevette már, hogy néha bekéredzkedik az autója cd lejátszójába, egy-két komolyzenei korong is. Persze pihentet, ellazít, érti mindenki! De akkor is. Miért nem dübörög hajnalban hazafelé a koncertről az AC/DC, vagy a Muddy Waters, vagy a Stones. Helyette Miles Davis szól jobb esetben, vagy Mozart.

 

 

Most visszatértek gondolatai a versekhez. „Legyen ez amulettem, míg állok a parton.” Hát igen! Ezt talált. A kecskeköröm amulett. Tényleg itt lóg a nyakában, megfeketedett bőrszíjon, és mindig hordja. Édesapjára emlékezteti, aki már régen meghalt. Tőle kapta egy balatoni nyaralás emlékére. Ez olyan sorsszerű! Valakitől kap pár gépelt oldalnyi szöveget, az ipse meg ráhibáz erre a kecskeköröm-amulett dologra. A hideg rázta ki a véletlen egybeesésektől. Nem szerette őket. A tiszta dolgok, a kiszámíthatóak, azok a jók. Például egy dal üteme. Az tiszta dolog. Bárki, bármit csinál, a ritmusszekció,- náluk ez a dob, meg a basszgitár - tartják az ütemet. Ők a korlát, a kordon. A kis vagabundok, például az énekes, vagy a szólógitáros meg csináljanak amit akarnak, a korlátról úgyis visszaterelődnek és győz a rend!

 

 

Mindig is imádta a Balatont. Csodával töltötték el a hatalmas víztükör színei. Szerette volna tudni a színek neveit, amelyek ezen a gigantikus palettán keverednek évezredek óta. Hány ezer festménynek és fotónak kellene ahhoz születni, hogy a szakértő művész szemek az összes árnyalatot, és átmenetet vászonra és papírra katalogizálják. Hány nyelvész és költő, hány nyelvújító és szóalkotó szükségeltetne névadó keresztszülőként, miközben a természet, a tó szelleme, és a Bakonyból előtörő északi széláramlatok, a légköri pára és a napsugarak újabb és újabb színeket produkálnának.

 

 

II.

 

 

„… itt áll előttetek a huszonegyedik századi, alázatos Laokoon, ki magára engedi – kígyók helyett – a liánokat, s nem kíván megküzdeni velük.”³

 

Sokszor érezte már a fásultságot, talán azt is megkockáztatnám, hogy kiégést. De nem. Mégsem kiégés ez. Inkább valami laokooni küzdelem. De még nem dőlt el semmi. Van, amikor ereszt egy kicsit a szorítás, amit érez, van amikor félelmetesen erős. De hát emberek győztek már le kígyókat! Az ember a legértelmesebb és legerősebb lény a földön és eszével, kreativitással le tudja győzni azokat az akadályokat is, amelyek első látásra legyőzhetetlenek. Például szárnynövesztgetés helyett feltalálták a repülőt, vagy fulladás ellen az oxigénpalackot, vagy kígyóméreg ellen az ellenszérumot. Persze feladat van még bőven, hiszen, ha nem így lenne, nem halna meg senki.

 

 

Most, hogy itt ül a kardiológián, egy vicc. Nincs neki szívbaja. Mástól szorít. Láthatatlan kígyói biztosan nem a szívizmaiban lapulnak. Talán a lelkében, valahol mélyen. Ezt aláírná, ezzel kiegyezne. A zenészeknek lehetnek ilyen művészbajai. Ő pedig zenész. Tán csak a Fender P-Bass⁴ érzi igazán azt a finomságot, amely az ujjaiból előjön, amikor játszik. Kontaktus hangszer és ember között. Kontaktus egy másik dimenzióban, ahol eltűnik a különbség élő és élettelen között, ahol az ember és a tárgyak lelke egyenrangú.

 

 

- Kedves uram! Önnek semmilyen szervi elváltozása nincsen. Azt javaslom, hogy konzultáljon a háziorvosával, és keressen fel egy pszichológust. Az Ön problémái nem szervi eredetűek. A szédüléses tüneteket, mellkasi fájdalmat, enyhe rosszulléteket lelki eredetű problémák okozhatják. De az is lehet, hogy csak túlhajszolt, és pihenésre, környezetváltozásra lenne szüksége. Kérem, keresse fel a házi orvosát! A viszont látásra!

 

 

 

Milyen hülyén hangzik egy orvos szájából, hogy viszont látásra! Főleg egy olyan doki szájából, aki az imént próbált meggyőzni arról, hogy nincs semmilyen szervi bajom. Hát igen! A nyelv hatalom, a szó veszélyes fegyver. Nem kenyerem az orvoshoz mászkálás, az orvosnál ücsörgés meg a létező legrosszabb dolog, amit tehet egy olyan ember, akinek minden lelete negatív.. A sok beteg ember között. Kiráz a hideg még a gondolatától is. Ha egyszer nincs semmi bajom, akkor nincs! Nem kell már ide házi orvos. Majd beküldöm az asszonnyal a leleteket és kész. Ami pedig a kikapcsolódást illeti, igaz. Van az anyóséknak egy kis nyaralója Alsóörsön. Lemegyek oda két – három napra. Most jó lenne azt mondani, hogy pecázni, de hát gyűlölöm az erőszakot és a pecázás is az, bármilyen szelídnek is látszik. Ha valaki kifogja a halat és leöli, az ugyebár kegyetlen dolog még akkor is, ha megeszi. Ez tulajdonképpen a létfenntartását szolgálja és érthető is, ha csak ezért teszi. De aki azzal takarózik, hogy sporthorgász és visszadobja a halat, annak azt kívánom, hogy próbáljon meg vidáman fürdőzni megakasztva, horoggal a szájában, majd így lengedezni egy bot végén, s ha tényleg szabadon engedi a kegyes sporthorgász, miután kibabrálja a szájából a horgot, újra vidáman úszkálni. Én nem próbálnám ki, inkább hiszek a bamba, merev szemű halak tekintetének. Ők ilyenkor azt sugározzák felém, hogy: Segítség!

 

 

 

Tehát a horgászás engem nem kapcsol ki. Viszont a csónakázás az igen. Kievezni pár száz méterre a nyílt vízre és a csónak fenekén feküdve, ahol előtte az após halai feküdtek, próbálni eggyé válni a természettel. A hangok ilyenkor jobbára megszűrten jönnek be hozzám. Mindent elnyom a víz lágy csobogása, ahogy megtörik a régi csónak repedezett festésű falán. Bár a parti zajok közvetlenül a víz felszínén messzire terjednek, a csónak fala lágy zsongássá transzformálja őket. Milyen jó így lebegni, bár soha ne érne véget!

 

 

 

Most a parton valaki bekapcsolt egy rádiót. Egy pillanatra felerősödő zaj ütötte meg fülét: „this is not, America, this is not, shalalala”⁵. De már el is halkult, gondolom nem volt kedvére való, vagy csak hírek után kutat a sávkeresővel. Hát ez tényleg nem Amerika! Szerencsére! Ez a Balaton. Meleg őszi délután volt. A víz már bénítóan hideg, de a levegő, az nagyon kellemes.

 

 

 

Hirtelen újra érezte a szorítást a mellkasában. Semmi baj, gondolta. Az orvos is megmondta, hogy semmi baj. Most jön ki belőle a stressz. A gyógyulás pedig fájdalommal is járhat. Főleg a lelki. Így próbált kifogásokat találni, de a szorítás egyre erősödött. Ebből a helyzetből valahogy ki kell keveredni. Nem tudta, hogy vissza tudna-e evezni a partra. Négykézlábra emelkedett a ladikfenékről, és ekkor egy mindent ellenállást elsöprő szorítást érzett a testében. Rádöbbent, hogy segítség kell. Túl nagyok a kígyók, túl erősek! Lehetetlen legyőzni őket! Egyedül nem tud megbirkózni ezzel a rosszullétrohammal. Felállt, hátha észreveszi az a közelben lévő horgász, akinek integetve köszönt, amikor beért a nyílt vízre, és akivel direkt nem akart eszmét cserélni a horgászatról, halakról, ezért távol horgonyzott le tőle. Inteni akart most is, és kiáltani, hogy rosszul van.

 

De hát az ember a legértelmesebb, legerősebb lény a földön, eszével, kreativitással le tudja győzni azokat az akadályokat is, amelyek első látásra legyőzhete…

 

 

 

Ebben a pillanatban elvesztette az eszméletét és a jéghideg, jó három méteres vízbe vágódott. Zuhanás közben látta a döbbent arcú horgászt, és utolsó emlékeként e világról egy feliratot a csónak oldalán, ami valószínűleg a ladik balatoni szokás szerint felkeresztelt neve lehetett: Congéria ⁶.

 

 

 

 

 

III.

 

 

 

„A Balaton ábránd és költészet, történelem és hagyomány, édes-bús mesék gyűjteménye, különös magyar emberek ősi fészke, büszkeség a múltból s ragyogó reménység a jövőre.”⁷

 

 

- Apu! Meséld el a kecskeköröm legendáját! – Mondta Palika az apukájának.

 

Ha nem volt koncert, vagy egyéb szervezési munkák nem szólították el, Nyeki mindig a családjával töltötte az időt. A Nyeki név még gyermekkorából maradt rá, így aztán sorra vették át ezt a nevet, akikkel élete során összehozta a sors. A bandában is így hívták. Szóval Nyeki, de a családban soha. Palikának: Apu.

  

- De Palika, ezt annyiszor elmeséltem, hogy már kívülről fújod. 

- Az a jó, legalább tudok szólni, ha kifelejtesz belőle valamit. 

- Miért szereted annyira ezt a mesét? 

- Azért, mert a nyakadban hordod azt a kecskeköröm amulettet, és én szeretném, ha egyszer nekem adnád. 

- Jó. Megígérem neked Palika, ha egyszer nyugdíjas leszek, és már nem megyek sehová, neked adom, hogy azután már rád vigyázzon, akárhová is sodor az élet.

 

 

Palika ennek az ígéretnek nagyon örült, bár nem értette pontosan, hogy az apukája mit is mondott.

 

 

- Szóval! Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy gyönyörű királylány. Ennek a királylánynak az volt a dolga, hogy aranyszőrű kecskéket őrizzen Tihany meredek hegyfokán.

 

A nyáj temérdek kinccsel ért fel. Ám nagy baja volt ennek a lánykának! Néma volt. Egyszer megszólítá a Balaton öreg tündére, az ősz hullámkirály: - Adj egy kis kecsketejet beteg fiam számára, királylány! Hálából megoldom a nyelvedet, és visszaadom beszédedet – mondta Nyeki a maga által alkotott rímes sort. - A lány így is tett. Finom éltető kecsketejet adott a betegnek, aki azonnal meggyógyult. És csodák csodájára az ő ajkának némasága is meggyógyult. A pásztorlányka oly szép és csábító volt, hogy minden nemes, minden királyfi beleszeretett. De ő olyan gőgőssé vált, hogy nem kellett neki senki sem. Még az ősz hullámkirály fia sem. Pedig az annyira szerette, hogy epekedésébe belehalt …

 

 

 

Nyeki meghallotta Palika ütemes szuszogását, kiosont a szobából. Nem véletlen, hogy Palikának ez volt a kedvenc meséje. Neki is ez volt születése óta. A nyakláncot, vagyis amulettet apjától örökölte, aki megígérte neki, hogy megkapja, ha ő már nyugdíjas lesz, és már nem kell rá vigyázzon. De sajnos nagyon korán meghalt. Így jó ideje őt védte a kecskeköröm amulett. Nem tudta pontosan honnan származott. Annyi rémlett neki, hogy az apja még a nagyapjától kapta. Igen kopott volt. A bőrszíjat már az apja rakta rá, de annak is lehet vagy húsz éve. Maga a kecskeköröm medál pedig fényes, kúpos, alsó élén lekerekített volt.

 

 

 

Természetesen utánajárt, hogy mi is ez az egész kecskeköröm história. Mi áll a történet hátterében. Az iskolában tanulta még gyerekkorában, de azt részben elfelejtette. Nem állt meg csupán a legendánál, hanem a földtani, pontosabban az őslénytani magyarázatokat is felkutatta, elolvasta. Valahová felírta annak idején a kagyló hosszú latin nevét és földtani korát, vagyis, hogy mikor élt, de azt a papírt rég elkeverte valahová. Gondolta, ha Palika esetleg kíváncsi lesz rá valamikor, majd újra utána néz. Valami Gongria, vagy Congria, vagy ilyesmi.

 

 

 

 

 

 

 

IV.

 

 

 

 

 

„Valaki alólad majd kisöpri árnyad, halálverítéked végleg felitatja

 

és akkor a kísértethajó elindul, melynek az utolsó sóhajod a tatja.”⁸

 

 

 

 

 

Terbócs bácsi a Congéria névre keresztelt ladik tulajdonosa, már egy órája ücsörgött a nyílt vízen. Kapás semmi. De az a harapnivaló levegő, a víz illata, a nap, amely reumás végtagjainak simogató meleget ajándékozott, a víz színét időnként megfodrozó halak láthatatlan közelsége, a csend, mely nem halotti volt, csupán lágy védőburokkal vette körül, és letompította a part zajait, nos ezek együttesen olyan boldogságot jelentettek számára, hogy hasonlónak csak az anyaméhben lévő állapotot tudta elképzelni.

 

 

 

Látott egy másik csónakot. Tudta, hogy nem a gazdája ül benne, mert akkor váltottak volna pár szót jó szomszédokhoz illően. De a csónakban lévő férfi csak alibiből intett oda neki köszönésképpen. Valószínűleg egy rokon lehet, egy pesti rokon, aki lejött kiköhögni a füstöt a tüdejéből. Az idő szinte megállt, mégis gyorsan telt.

 

 

 

Akkor történt az eset. Az a pesti idegen a csónakban feküdhetett, és hírtelen valami történt vele. Talán megijedt valamitől. Esetleg elaludt és rosszat álmodott. Felpattant a csónakban, majd átbukva a ladik oldalfalán úgy vágódott a vízbe, mint akit szíven lőttek. Akkorát csobbant, hogy a víz nagy fodrokat vetett és megmozgatta az ő csónakját is. Vagy 100-150 méterre lehetett tőle. Gyorsan bemerítette az evezőket és nagyokat húzva haladt az idegen hajója felé. Ami feltűnt neki, hogy semmiféle jajkiáltást, vergődést nem hallott. Rögtön rájött, hogy nagy a baj. Bevette az evezőket, a lendülettől még így is haladt, és szemével a vizet pásztázta.

 

 

 

- Halló, 112? Egy ember beleborult a Balatonba a csónakjából. Jöjjenek azonnal! A víz nagyon hideg és itt legalább 3-4 méter mély lehet. Alsóörs közelében. Nincs több csónak itt a közelben a vízen. Rajtam zöld viharkabát van. A hajóm neve, Congéria. Kinyomta a mobilt, és egyre erősebben evezett. Már szinte elérte a hajót. Az vízbepottyant embernek nyoma sem volt. Mintha a testére ólomnehezékeket erősítő mélységi búvár lett volna. Próbált az evezővel felé kotorni, hátha elér valakit, de nem ért el vele semmit. Az idegen eltűnt. Elnyelte a víz. Terbócs bácsi érezte, hogy az izgalomtól mindjárt rosszul lesz. Meghallotta a távolból, Füred irányából közeledő motorcsónakot. A víz fölé meredve, nézett bele a nagy kékségbe. Már vagy 4 perc telt a baleset óta. Érezte, hogy a tófenékről már csak halottan fog visszatérni az idegen.

 

 

 

V.

 

 

 „Nemhiába hívják Tündérvárnak

 

ezt a részét Tihany hegyfokának.

 

Ahogy a nap kelni kezdett,

a barlangos hegyláb színe alatt

nagy oszlopok rózsaszín csigákból

tartották a tavi mennyezetes falat.” ⁹

 

 

A test magatehetetlen süllyedt a vízben. A fenékre érésről sem tudott. Olyan volt, mint egy lassított film, vagy egy búvároperatőr által rögzített víz alatti jelenet. De aztán feléledt. A hideg víz, az oxigénhiány, az átélt testi trauma sokkos állapotban tartották. Aztán körbevette valami. Átölelte, átfonta, beburkolta, magába olvasztotta. Mintha visszakerült volna az anyaméhbe. Nem fulladozott, nem pánikolt. Lenyugodott. Valamiféle közös keringésbe került a meghatározhatatlan, sűrű állagú, majdhogynem kocsonyás dologgal. Aztán, ahogy tisztult a látása az őt körbevevő dolog kontúrjai is előtűntek. Ha nem lett volna meghatározhatatlan kocsonyából, azt hihette volna, hogy egy víz alatti, emberszerű lény. Teste hatalmasnak tűnt, vagy csak a rajta lévő, színében alig más köpönyegszerű fedőanyagtól látszott úgy. Aztán meglátta az arcát is. Ember volt. Egy víz alatt élő humanoid lény. Ami rögtön feltűnt neki, hogy bár kinézete alapján nem volt több 40-45 évesnél, mégis az az érzése támadt, hogy akár több száz éves is lehet. Arcán mély, fájdalmas barázdák, hosszú harcsa bajsza szája két oldalán hosszan lebegett, mint egy harcsának. Haja feje körül úszott és valószerűtlenül hosszú volt. Az idő nagyon fogyott különösen Nyeki szemszögéből nézve, ugyanakkor állni látszott itt a lényen belül. Ha fizikus lett volna, rögtön egy másik dimenzióban való lét lehetőségét kezdi vizsgálni, de a zenészben ez az eshetőség fel sem merült. Aztán azt érezte, hogy kommunikálnak valahogy. Természetesen nem szavakkal. Beszélni amúgy sem lett volna képes a tecchalálnak ebben az előrehaladott állapotában. Mégis ismerkedtek egymással.

 

 

 

- Hát itt vagy Te is fiam. Milyen korán! Nem figyeltem rád eléggé! De szerencsére a tófenéken gyorsan terjednek a hírek. Látom, viseled az amulettet. Ez segített. Rögtön rád találtam. Lehet, hogy enélkül is sikerült volna, de nem biztos. Már mentettem ki több ősödet is a Balatonból. Persze nem dicsekedtek el vele. Büszkék. Nem baj. Tartás az kell. Az tartja életben a régi családokat nemzedékről nemzedékre. Az amulett még az enyém volt. Nem hittem volna, hogy egyszer még viszont látom. Veled már találkoztam. Lehettél vagy 5-6 éves, amikor láttalak. Apáddal egy hajókiránduláson vettél részt. Alsóörsről indultatok és Siófokra mentetek. De kitört a vihar. Nagy vihar volt. A tó királya akkoriban nagyon haragudott az emberekre. Egyre többen jöttek fürödni, egyre többen verték fel a tó szellemeinek nyugalmát. Sokan odavesztek akkoriban. Volt egy hajó, amit felborított a szél és sokan megfulladtak. De nem szűnt meg az emberár. Ezért aztán a haragos szellemek, akik a Tó Királyának nyugalmáért feleltek, nagyobb és nagyobb viharokkal próbálták elvenni az emberek kedvét a Balatontól.

 

 

A szellem kis szünetet tartott, majd folytatta:

 

 

- Nem tudom emlékszel-e, de azon a hajóúton hatalmas viharba keveredett a hajótok. A kapitány már felkészült, hogy elsüllyed a hajó. Vészesen az oldalára dőlt és két ablaka betörött. Ezen aztán ömlött be a víz. Szerencsére tudtam akkor segíteni rajtatok. Vállammal megtámasztottam a hajót, és a part felé segítettem. Láttalak akkor rémült szemekkel. Apád magához ölelt, de ő is halálosan félt. Akkor még rajta volt az amulett. Most rajtad. Ezek szerint már meghalt.

 

 

Nyeki rájött, hogy csak arra kell gondolnia, amit mondani szeretne, és a szellem érteni fogja. Így hát próbált gondolkozni. Afféle metakommunikáció volt ez, ahogy eltérő világok lényei cserélnek információkat. Nem hitt ő az ilyesmiben, de most olyan természetes volt a szituáció, hogy fel sem merült benne a kétely legapróbb jele sem.

 

 

 

- Hol vagyok, és ki vagy te?

 

- Én a te ősöd vagyok. Te pedig épp haldokolsz a Balatonban. Én a segítségedre siettem, hogy ősi családunk ki ne haljon. Ősi a családunk. Igen. A Nyékik már a tatárok ellen is harcoltak. Néhányan túlélték a vészt és újra szaporodni, sokasodni kezdtek. Az ország minden tájára eljutottak, és az én időben több családról is tudtam. Te Sándor, az én ágamról eredezel. A mi őseink mindig is itt éltek a vad Bakony megszelídült déli lankáin, az öreg Somlyó vízbe kúszó szoknyájának ráncain. Ezért viseled azt a kagylódíszt, amit még én készítettem a gyermekemnek.

 

- Hogyan hívnak szellem, és miért élsz a tóban?

 

- Én is Sándor vagyok fiam, ahogyan Te is, és az apád is. És Sándor volt az én fiam is, akinek ez a medál készült. Mint az előbb meséltem, mi itt éltünk a parton, őseink pedig már a tatárok idején is. Az én időmben a legtöbben a Somlyó tövén bort termeltek a Veszprémi püspök udvartartása számára. Aztán voltak, akik földet műveltek az urak, vagy az egyház földjén. Pár család halászott. Az ő zsákmányukat is az egyház vette át, vagy a nemesek falták be a vadászataikat követő lakomákon. Én révész voltam. Embereket szállítottam Füredre, Almádiba, Tihanyba. Mivel sáros időben a kocsiutak járhatatlanná váltak, volt hogy messzebb is. Aztán amikor a Balaton téli nyugovóra tért, és vastagra hizlalta jégtakaróját, szánon szállítottam ezt-azt a part mentén. Egyszer még a túloldalra is átkeltem, amikor Veszprémi nemeseket kellett zsidó rokonaikhoz vinnem Siófokra. Borzalmas ám a hóförgeteg ott kinn a tó közepén!

 

 

 

Most elhallgatott, mintha fáradt lenne, majd folytatta:

 

 

 

- Aztán jött az a végzetes nap, 1827. április 16. Egy nagyobb kereskedő csapat bérelte ki a hajómat. Siettek. Keszthelyre szerettek volna eljutni. A létszámmal nem lett volna baj, de ott volt még a rakomány. Jól megfizettek, hát elindultam. Lassan haladtunk. Már megkerültük Tihanyt. Aztán feltámadt a szél. Egy perc alatt olyan vihar kerekedett, amilyet csak az isten küldhet a földre, ha féktelen haragra gerjed. A hatalmas hullámok átcsaptak a túlterhelt, megsüllyedt, alacsony oldalfalú hajón. Pánik tört ki. Az emberek ösztönösen a lélekvesztő túlsó oldalára menekültek, hogy a hullámok ne érjék őket közvetlenül. Nem tehettem semmit felborultunk és pillanatok alatt elsüllyedtünk. Mindenki odaveszett, velem együtt vagy húszan. Szörnyű volt. A dereglye roncsai még mindig itt hevernek a Tihany alatti kürtő szélén.

 

 

 

- Én a Tó Királya elé kerültem, aki a tihanyi kútban él palotájában. Ő nagyon haragudott rám, mert megzavartam a nyugalmát. Úgy döntött, hogy csak akkor enged végső nyugalomra térnem itt a tó iszapjában, ha szellemként bolyongva legalább tízszer annyi embert mentek meg, mint ahányat a hullámsírba vittem. De már nagyon öreg vagyok és fáradt. Pihenni akarok végre. Megbűnhődtem mindenért. Úgy érzem, hogy te vagy az utolsó, fiam, és remélem, hogy a királyom megenyhül, és elbocsájtja végre szellemem. Most felviszlek a felszínre. Nem fogsz rám emlékezni, és arra sem, amit most elmondtam. De ott legbelül a lelkedben érezni fogsz örökre. Indulnunk kell, elfogyott az idő. Élj sokáig, fiam! Vigyázz ezeréves családunkra. Őrizd meg az amulettet és add tovább, ha eljön az ideje.

 

 

 

Ezzel a tószellem levált Nyekiről, és finoman a felszínre segítette.

 

 

 

 

 

 

 

VI.

 

 

 

„ S csendes ölén az enyészetnek lel végre nyugalmat.”¹⁰

 

 

 

 

 

Terbócs bácsi nem számított arra, hogy a férfi egyszer csak felbukkan a víz színén. Olyan gyorsan történt ez a dolog, mint amilyen gyors volt az eltűnése. Szegény öreg majdnem infarktust kapott az ijedtségtől. Még meglepőbb volt az, hogy a tudatánál volt. Teljesen kimerült ugyan, még abban is segítetni tudott a rémült horgásznak, hogy a csónakba húzza.

 

 

 

A kiérkező rendőrök és mentők szinte a csodával határosnak ítélték Nyeki megmenekülését. Betakarták vastag pokrócokba, és a parton várakozó rohammentőhöz szállították. Amikor már a mentőautóban feküdt kezét a mellkasán keresztbe tették. Ekkor megérezte a mellkasán kidomborodó kecskeköröm amulettet. Szerencse, hogy nem hagytam el, futott át az agyán a gondolat, és jó erősen megmarkolta. Úgy érezte, mintha belülről melegítene. Hirtelen határtalan megnyugvás fogta el és a kimerültségtől mély álomba merült. Esetét csodaként mesélték még nagyon sokáig mind a rendőrök, mind a mentősök, és a bulvár média is folyamatosan interjúkért zaklatta.

 

 

 

Ezzel egyidőben sem ők, sem pedig Terbócs bácsi nem érzékelte azt a rendkívül ritka optikai jelenséget, amely a Balaton vizén csupán felülről, pár méteres magasságból volt észrevehető. Egy néhány négyzetméteres sötétfolt tintaként oldódott, vegyült a türkizszínű tó vízével. Lágyan örvénylő androméda - forgása közben színe halványult, míg mérete nőttön-nőtt. Aztán néhány perc elteltével minden békés lett és nyugodt, és Terbócs bácsi is lassan kievezett a partra.

 

 

 

 

 

VÉGE

 

 

 

 

 

¹Paphnutius – Sejtelmes felhő

 

 

 

²John Mayall, fehérbőrű, angol blues zenész tette ezt, a Blues from Laurel Canyon című lemezének megkomponálása előtt.

 

 

 

³ Sebeők János – Naptánc

 

 

 

⁴A Fender P-Bass a világ egyik leghíresebb és leggyakoribb basszusgitárja, ezen játszik például Roger Waters (ex-Pink Floyd), vagy John Deacon (ex-Queen)

 

 

 

⁵ David Bowie – This Is Not America

 

 

 

⁶ Congéria – latin nevén Congeria ungula caprae, a nép nyelvén kecskeköröm. Maga a kagyló, a kecskekörömnél lényegesen nagyobb volt, de mára csak az állati karomhoz hasonló, kemény háromszög alakú csúcsrésze maradt fenn. A Tihany környéki pliocén-pleisztocén korú agyagból mossa ki a Balaton vize. A néhány millió évvel ezelőtt itt hullámzó Pannon beltenger kiédesedő vizének lakója volt. A balatoni mondakör egyik legnevezetesebb eleme.

 

 

 

⁷ Eötvös Károly – Utazás a Balaton körül

 

 

 

⁸Babics Imre – Természettudomány, Kísértethajó

 

 

 

⁹ Takáts Gyula – A tündérhal és a háló

 

 

 

¹⁰ Vergilius – Aeneis

 

 

---

A flamingók-tava

Nakuru-tó Nemzeti Park, Kenya

Forrás - Érdekes világ.hu

 

 

Két haiku

Parafrázisok László-Kovács Gyula

facebookon publikált háromsorosaira

 

 

flamingók tánca

víztükrön kenődő nap

rózsaszirom-ágy

 

*

 

istenem arca

átsejlik tejszín ködön

megszólítom tán

 

*

The Crimson Wing

Mystery of the Flamingos / The Arrival of the Birds

http://youtu.be/79_phbfE4R4

 

---

 

Válasz

egy Facebook posztban kódolt dilemmára

 

Lila hajnalokon

felhőarcodon bágyadt mosoly

ibolyaízű sóhajaid hallva

lelkem kinyílik

örök hiányod

szárbaszökkenő meghívás

mit el nem fogadhatok

mert itt van még dolgom

 

*

 

Deep Purple - Child In Time, 1970

http://youtu.be/OorZcOzNcgE

 

---

 

Katriena Emmanuel - Kiss of a spider woman
A pókasszony csókja divatfotó sorozat
Forrás: Trendhunter

 

Pókfül

 

/Parafrázis Fabó Kinga: A fül című versére/

 

 

Sokszor használok füleket,

mert érzékelek mindeneket

és nem használok szemeket

-feromon csapdámhoz nem kellenek-,

csak öblös füleket.

 

Szemeim lecsukva tartom.

Így is megérzem,

ha megkívánsz,

rezdül a hálóm,

s te megszeppenve állsz...

 

Hát vedd már a jeleket!

fonalaim testedről már le

úgysem vetheted,

kellesz és zsigereid is kellenek,

nedveket csupán onnan nyerhetek.

 

Ha magadtól nem jössz,

hálódban hagylak,

felkínállak embernek, vadnak,

s továbbsodor a véletlen

ágyakon, réteken, vétkeken.

 

 

*

 

D.I.S.C.O.Texas - I LOVE YOU SO

http://youtu.be/UELmjJ2ab-Y

 

 

---

 

 

A régi tükör

/Parafrázis Fabó Kinga: TÜKÖRKÉP című versére/

 

Itt állok tükröm előtt.

Kontúrjaim nem élesek,

több síkban tört tükröződések.

 

(Afféle ráncos-hullámos

víztükörképek, fotosoppos

viccelődések.)

 

Próbálok fókuszálni,

alakomra koncentrálni,

de nehéz, nagyon nehéz;

 

banális lenne az egész,

ez az egész zavarbaejtő

helyzet... Még nevettető

 

is lehetne, de emberek!

Itt rólam van szó, nem másról,

s megjegyzem -arrogánsan-

 

a saját tükröm előtt!

Nem máshol. Keresem hát

azokat a kontúrokat

 

a keményebb határokat,

alak leíró vonalakat,

de hírtelen ráérzek

 

a lényegre, ami átlényegít

megmagyaráz, felülír mindent,

mit az ember gondol:

 

ezen a tükrön nem csupán

az aranyfüstszín keret repedezett,

de lekopott a foncsor.

 

*

 

Mirror People - Nothing to Give (Feat. Rebeka) (Discotexas, 2013)

http://youtu.be/oShSm5ChzPE

 

---

 

 

Szabad vers Fabó Kinga után

 

Szökőkút

Szél fúj. Fújdogál

 Működés közben

Nem vagyok város

Csupa Miss Havisham

Parazita többesszám

 

 A verssel kapcsolatban javaslom a Háttér-gondolat menü hasonló című bejegyzését, valamint

a másik honlap (csak szövegek) www.paphnutius.freewb.hu / Vendégoldal / Fabó Kinga 6 vers; válogatás Nagy Istvánnak című bejegyzését.

 

---

 

 

Les Seigneurs du Vin

/A Bor Urai/

 

 

2013 november 9-én az Olaszországban fekvő, festői Como-itó partján a Villa d’Este luxushotelben adták át a borvilág Oscar-jának hívott, a „Bor Urai” kitüntetést, a World Wide Symposium rendezvényének keretében. A díjat második alaklommal ítélte oda a rangos nemzetközi zsűri. Nagy elismerés hazánknak, hogy mindjárt egy magyar borász, Szepsy István tokaj-hegyaljai borászt díjazták ezzel az elismeréssel.

 

Mivel a szakember a Tatai Zsigmond Király Borlovagrendjének tiszteletbeli tagja, ezért annak Nagytanács úgy döntött, hogy szokásos karácsonyi, István napon tartandó évzáró összejövetelén díszoklevéllel jutalmazza világhíressé vált tagjukat.

 

Az elismerő írat elkészítésében én is szerepet kaptam. Felkértek, hogy írjak pár humoros és ünnepi köszöntő sort az oklevélre.

 

Én egy rövid köszöntő versike megírása mellett döntöttem. Bár a Nagytanács egy szó megváltóztatása után hagyta jóvá a versikémet, nekem az eredeti a gyermekem. Ezt most Te is elolvashatod, Kedves Olvasó.

 

Hát íme:

 

Vivát Vincellér!

Vénáidban aszúsodó* ősi Szepsy-vér.

Isten hozzád sommelier!

Istenek ambrózia lakomája mellé nektárt csepegtettél.

Botrytis cinerea szigorú pásztora. Minden töppedő szőlőszem ura.

Aromák és ásványok utolérhetetlen tudora.

Vállunkra emeljük, magunk közül a prímát.

Dicsfényed orcánkra nyit píros rózsát.

Hát vivát Néked! Vivát!

 

 

*oklevél változatban aszú tudó

 

A köszöntő megírása előtt bele kellett merüljek egy kicsit a Szepsy -k, és tokaji borászat történetébe. Így elmondható, hogy egy érdekes lélek-kapcsolat jött létre köztem és a dicsérő oklevél címzettje közt.

 

 

---

 

 

 

GEO RÁDIÓ

 

 

 

 

 

 

Egy napon azt a felkérést kaptam, hogy szerkesszem kötetbe egy általam ismeretlen ember írásait, valamint írjak hozzá laudációt. Ez a létező legnehezebb lélek-kapcsolat. A feladatot teljesítettem és egy magánkiadású kötet keletkezett belőle, amely mintegy 60-70 példányban jelent meg. Minden további az alábbi írásban:

 

 

 

 

 

Bevezető

 

 

 

 

A Székelynaptár szerinti Új kenyér havában, Kisasszony havának 28. napján, ami történetesen ekkor sredára, új magyarul szerdára esett, a Kopasz alias névre keresztelt gyöngybokrétás földmérők-gyöngye, a GPS-es helyzet-meghatározás felkenetlen papja, arra a megtisztelő és embert próbáló feladatra kérte fel az aszkétikus, a Núbiai-sivatagban majd kétezer éve vezeklő, Diocletianus idején fogságban megvakult, az Első niceai zsinatban felnemesülő bölcs nyomait követő költőt, Paphnutiust, hogy önsanyargatásának folytatása mellett, illetőleg annak fokozása képen írjon laudációt, és méltassa a libella-bokrétás, biatorbágyi, vagy valamerre a’ vidéken lakózó, időnként magasztosult mondatokat fogalmazó, briliáns rímeket foganó és klaviatúrába klimpírozó költő, a kutyabőrös Nemes Kéthely Nagy Sándor, a továbbiakban Sunci eddigi életművét jelképező sorait.

 

 

 

A feladat nem volt könnyű, hiszen ki tudna könnyelműen, magáról minden félszet és gátlást levetve bemerészkedni egy poéta lelkének labirintusába, ott megtalálni, megfejteni a kódolt csapdákat, felfedezni a költészet csodáját kibontakoztató rímképleteket, alliterációkat, megszemélyesítéseket és hasonlatokat. Felfedni az egyéni útkeresés közben kiizzadt, gyöngyökké koncentrálódott poéma-konkréciókat.

 

 

 

Az sem könnyíti a méltató dolgát, hogy mindezt annak figyelembevételével kell megtegye, hogy Sunci épp 50. születésnapjának megünneplése keretében kell ezen összegzést elvégezni.

 

 

 

Az 50 kerek szám. Bár, ha úgy vesszük, hogy 100-nak épp a fele, már nem is olyan kerek, hisz csak fél. Egy költő korában semmiképp sem tekinthető határkőnek és még inkább nem szakaszlezárásnak az 50-es szám. Már csak azért sem, mert Sunci ezen idő alatt nem alkotta meg eposzok, szonettek, hősköltemények százait-ezreit, csupán néhány tucat költeményt alkotott. Ha belegondolunk Pilinszky sem írt sokkal több verset. De ki tudhatja, hol van ennek a pályafutásnak a zenitje, mikor fog kicsúcsosodni, kulminálni a poéta teljesítménye. Sokan csak életük második felében érnek el a művészi léleknemesülés azon fokára, ahol felismerik küldetésük, és megfogalmazzák ars poétikájuk. Bár meg kell jegyezzem, hogy Radnóti, Petőfi vagy Appolinaire ily szép kort nem élhetett meg, ekkorra már rég halott volt. Nekik gyorsított tempóban kellett közölni a világgal mondandójuk, ám Sunci ráér.

 

 

 

Térjünk rá a költő verseinek értelmezésére. Az alkotás egy folyamat. Mindig valamilyen élmény átélése során, vagy következtében érez késztetést a művész, hogy gondolatait leírja. Egyfajta fénykép készül ekkor az alkotó lelkéről. Nézzük meg, és elemezzük Sunci fényképeit. Már első olvasatra kitűnik a könnyed szerkezet, a selyemszál vékonyságú szövet. Mintha egy gyönyörű filmsztárt látnák levonulni a Monte Carlo Casino lépcsőjén légiesen táncoló lila selyemsállal a nyakán, melyet meglibbent a nyílt tenger felöl pajkosan be-beszökő késő tavaszi, provence-i szellő sóval kevert levendula illata.

 

 

 

Provence, a modern kori édenkert, mindenhol feltűnik a versek olvasásakor. Hiszen Sunci, mint a kulináris élvezetek nagy barátja, számtalan virtuális utazást tett már dél-francia piacok zöldség-, hús- és fűszeres standjai között, miközben a főzés örömeivel foglalkozó költeményeit megírta. Akár egy csokrot is köthetett volna ezekből, mint kofa az illatos rozmaring-ágacskákból, mielőtt eladni indul egy hajnali órán, ám ez a gasztro-ciklus még nem jött létre, valószínűleg újabb szerzésekkel fogja gyarapítani a bokrétát.

 

 

 

A költő, a bor nagy szerelmese, hiszen nemcsak a garatot simogató nektárokról, de  alkotóikról, a borászokról is zengett már ódát, feljegyezve nedűik nevét.

 

 

 

Verseinek következő, még szintén össze nem rendezett csokrát a barátairól és közös hőstetteikről írta, mely próbálkozásaival a naplót író Mikes Kelemen lábnyomaiban próbál lépkedni szaporán, mint az albát viselő jó ministráns papja után az ünnepi körmeneten, miközben elöljárója feje fölé tarja a baldachint.

 

 

 

Ahogy minden művész, nagy barátja Sunci is a gyengébb nemnek, bár, mint a házasság szentségében elkötelezett ember, csupán szürrealista képek, szimbólumok és a legrafináltabb költői mesterfogások szűrőjén átengedett képek jelzik e vágyának jelenlétét hipotalamuszában.

 

 

 

Nem utolsó sorban meg kell említeni Suncit, a földmérőt is, bár költészetében ez a vonulat meglehetősen vékony szálon futó (sovánka virgácsokon inogó) téma, de mindenképpen jelen van, amit jeleztem is a bevezetőmben, amikor is libella-bokrétás jelzővel kentem fel, s egyben javasolom, hogy a kezdeményező szándékkal fellépő földmérők-gyöngye, alias Kopasz a Nagy Napra, e libella-bokrétát tervezze meg, és kivitelezésében jusson eredményre.

 

 

 

Nagy dolog, ha valaki annyi, s olyan írásművet alkot, hogy az könyvben is alakot ölthet. Most egy ilyen esettel állunk szemben, ezért ne feledjük a könyv érték. Aki meghal, a könyvben továbbél. De könyvet csak az élők olvasnak, így az írók és költők az utókor gondolkodásában nyomot hagynak. Azt hiszem, nagyszerű megfogalmazása ennek Emily Dickinson – Egy könyv című verse, melyet bátorkodtam lefordítani és idetenni.

 

E verssel kívánok jó egészséget, hosszú életet és dagadó költői vénát a következő 50 évre!

 

 

 

 

 

„Nincs olyan fregatt, mint egy könyv

 

Mely távoli vidékekre visz minket,

 

Sem olyan versenyló, mint könyvlapon

 

Táncoló költészet.

 

A legszegényebbek is útra kelhetnek

 

Még adót sem kell fizetni;

 

Mily takarékos ez a szekér

 

Az emberi lelket is segíti!”

 

 

 

 

 

 

 

Tata, 2013. szeptember 05.

 

 

 

 

 

                                                                                                        Nagy István Paphnutius

 

                                                                                                         szót faragó, költő, műfordító

 

 

 

---